A világ leghosszabb cikke 34.

Az Alice in Chainst 1987-ben alapította a dalszerző-gitáros Jerry Cantrell és a (halála után legendává lett) énekes, Layne Staley. Az eredeti felállásban a dobos Sean Kinney, a basszusgitáros pedig Mike Starr volt, akit 1993-ban, a zenekar második albuma, a Dirt megjelenése után Mike Inez váltott le, aki addig Ozzy Osbourne zenekarában játszott.

Bár az Alice in Chainst a kezdetek óta a grunge mozgalommal azonosítják, első lemezük sokkal inkább viselte magán a hard rock és a heavy metal jegyeit, még ha ezt sajátos, bestonedult (magyarul: besztóndult) stílusban, vagy mondjuk így: nem magas szárú Puma cipőben, vagy cicanadrágban adtak is elő.

Ahogy például az sem tisztázott a mai napig, hogy a ’90-es évek elején mi volt Bristolban a vízben vagy a levegőben, ami miatt egymás után születtek korszakalkotó trip-hop és drum n’ bass előadók és lemezek, úgy azt sem lehet tudni, hogy mi történhetett Seattle-ben a ’80-as évek végén, aminek hatására huszonéves srácok egyszerre kezdtek el valamiféle furcsa, metálból, post-punkból, hard rockból és egyéb hasonló összetevőkből álló zenét játszani – mintegy varázsütésre. Ahogy Angliában egyszer csak megjelent a semmiből a Massive Attack, a Portishead, Tricky, Roni Size, Krust, Die, Suv és még egy jó néhányan, úgy materializálódott Seattle esős, ködös klímájából és a város (ha már a Trainspottingot említettük a bevezetőben) ’80-as évek végi heroin-korszakának csúcspontjából (vagy mélyrepüléséből) egy egészen új zenei megnyilatkozási forma, amelyet később grunge-nak neveztek el, és amelynek legismertebb képviselői, a Facérok című film soundtrackjén is feltűnt Alice in Chains, Pearl Jam, Soundgarden, Mudhoney és Mother Love Bone voltak, illetve egy kevésbé ismert, Nirvana nevű zenekar, amely ezen az albumon nem szerepelt.

Ettől függetlenül, ennyi év távlatából talán kijelenthetjük, hogy igazából ez az egész grunge dolog mesterségesen szított valami volt, mert az összes résztvevője egymástól tök különböző zenét játszott. Csak kellett egy újabb forradalom, amire anno az MTV és a lemezipar rá tudott csatlakozni, vagy amit az MTV és a lemezipar könnyen el tudott adni. Mert, ha közelebbről megnézzük, a négy fő grunge zenekarnak kikiáltott együttes, az Alice in Chains, a Pearl Jam, a Soundgarden és a Nirvana egymástól egészen eltérő zenét játszott. Lesarkítva, az Alice in Chains volt a beheroinozott heavy metal, a Pearl Jam volt az érzelmes hard rock, a Soundgarden volt az új típusú amerikai tradicionális rock, a Nirvana pedig az új típusú post-punk/garázs rock. Az őket összekötő szál mindössze az lehetett, hogy elegük volt a ’80-as évek gagyi, ciki, magamutogatós gitárszólós, hajlakkozott, fehér középosztálybeli tömegeknek szóló hajmetálból, és úgy gondolták, itt az ideje valami egészen mást csinálni.  Érzelmeket, gondolatokat, félelmeket, fájdalmakat, személyes gyötrelmeket költőibb, elvontabb, elvonatkoztatottabb módon megfogalmazni, megzenésíteni és előadni.

Az Alice in Chains 1989-ben írt alá szerződést a Sonyhoz tartozó, nagy nevű Columbiánál, miután 1998-as The Treehouse Tapes című demójuk eljutott két menedzserhez, akik akkor már a Soundgarden karrierjét egyengették. (Jellemző módon egyébként a demót egy Music Bank nevű próbahelyen készítették volna, a grunge egyik szülőhelyén, ahol az AIC illetve a Mother Love Bone is próbált, de éppen egy nappal a tervezett felvétel előtt a rendőrség Washington állam addigi történetének legnagyobb marihuána-razziáját tartotta, aminek során ezt a helyet is bezáratták.)

A később elkészült demót a két menedzser juttatta el a Columbia Recordshoz, akik a szerződést követő évben, 1990-ben We Die Young címmel megjelentették első EP-jüket. Tudom, hogy – főleg utólag – olcsó poén, de ne menjünk el amellett a tény mellett, hogy az AIC első hivatalos megnyilatkozásának a címe az volt, hogy „Fiatalon halunk meg”, hiszen az énekes, Layne Staley fiatalon, 34 éves korában halt meg. A tévé előtt ülve találták meg, két héttel azután, hogy minden bizonnyal túladagolt magát. (Egyébként halálára úgy derült fény, hogy a könyvelőjének feltűnt, hogy már két hete nem vett le pénzt a számlájáról. Szólt a menedzsernek, aki felhívta az anyját. Borzalmas a sztori így utólag összerakva, de Staley édesanyja pár nappal azelőtt, hogy a rendőrség végül rátörte az ajtót, ott volt nála, és kopogott az ajtaján, de válasz természetesen nem volt. Amikor végül a rendőrök bejutottak a lakásába, az asztalon némi kokaint és két crack pipát találtak, a jobb kezében pedig betöltött tűt. Ja, és még egy tűt a lábában. És a tévé még mindig villódzott a lakásban, két héttel azután, hogy meghalt. Az utolsó ember, akivel találkozott 2002. április 4-én, az az eredeti basszusgitáros, Mike Starr volt, aki sokáig hibáztatta magát Staley halála miatt. Starr pedig sajnos 2011-ben halt meg gyógyszer-túladagolásban.)

Azzal együtt, hogy a We Die Young akár ars poeticának vagy „programnak” is tekinthető, a szám nem a zenekar tagjairól szólt: Jerry Cantrell egy alkalommal busszal tartott a próbahelyükre, amikor látta, hogy 8-10 éves gyerekek árulnak drogot. Erre a jelenségre reflektálva írta a dalt, és azokat a sorokat például, hogy: „Lefelé tartasz, nézd a sáros kanálisban úszó vért, szúrj még egyet, és temesd el a bátyád. Fiatalon halunk meg.” Amúgy a videoklip rendezőjét is valószínűleg ezek a sorok ihlették meg: a zenekar egy ház bejárata előtt, egy medence partján játszik, de idillnek, hip-hopos magamutogatásnak természetesen semmi nyoma: a vízben véres sár kavarog, a tetején hamutálak úsznak, benne pedig emberek fulladoznak, akik nem tudnak szabadulni egy ilyen alienesen nyúló nejlontakaró fogságából. Layne Staley itt még úgy néz ki, mint egy egészséges, jóképű, hippi metálcsődör (nagyjából a többiek is), és mivel ez volt az első hivatalos számuk, kinézete alapján simán bárki azt gondolhatta volna, hogy ez a „we die youngozás” csak egy, a sok jól hangzó rock n’ roll patron közül. De nem sokkal később (sajnos) kiderült, hogy korántsem erről van szó.

A Seattle-ben és Hollywoodban készült debütáló album 1991. augusztus 21-én jelent meg. A felvételek nem mentek egyszerűen, de ennek még prózai oka voltak: Sean Kinneynek épp el volt törve a keze, és így a Mother Love Bone dobosának, Greg Gilmore-nak próbálta egy kézzel bemutatni, mit is kéne csinálnia, de a producer, Dave Jerden (Jane’s Addiction, Fishbone, Anthrax, Offspring) végül bedobta az unalmast, és azt mondta: ez így, Sean nélkül nem fog menni. A zenekar kapott némi szünetet, de Kinney kezéről még mindig nem vették le a gipszet. Végül ő maga vágta le a kötést, és ült le a dobok mögé, úgy, hogy a stúdióban a dobszerkó mellett egy vödör jeget tartott, és munka közben állandóan jegelnie kellett a törött karját.

A nagylemezről általánosságban Cantrell azt nyilatkozta, hogy „borongós hangulatúra akartuk csinálni, pont olyanra, amilyen Seattle volt akkoriban.” Ez persze sikerült is, ezért tűnt és lógott ki az Alice in Chains a ’80-as évek végi, ’90-es évek elejei metáldömpingből, és ezért lehetett őket is a grunge ernyője alá terelni (hogy ne érje őket a nap).

Az EP-ről az albumra átkerült We Die Young tökéletes nyitány, és ugyan a „borongósság” még nem önti el a két és fél perces terpesztős, headbengelős dalt, lehet hallani, hogy az album nem könnyed tavaszi séta lesz a parkban.

Az Alice in Chains zenéjének komor hangulata mellett, ami leginkább megkülönböztette őket a többi hard rock/ metál zenekartól, az természetesen Layne Staley egyedülálló, rekedtes, mély hangja, öblös orgánuma és egyszerre rezignált és szenvedélyes (ezt hogy hozta össze?) és elnyújtott énekstílusa. Staley hangját bedugott füllel, alva is egyből fel lehet ismerni.

A médiában tapasztalható cenzúrázásról szóló második, Man in the Box című  dal ugyanolyan erős, mint a kezdés, és már jóval „Alice in Chainsszesebb” is. A középtempós szám fantasztikus lendülettel lüktet – az egészből árad, hogy nem biokajákon élő, egészég- és fitneszmániás kaliforniai fiatalok csinálták, és amikor ’91 táján először láttuk az MTV-n a klipjét, erről meg is bizonyosodhattunk: a zenekar egy pajtában zenél kecskék és tehenek közt, néha feltűnik egy fekete csuklyás, rémisztő alak, közben meg Staley egy drótkerítéssel körbe vett ólban vergődik. A klip végén (sose felejtem el, mennyire megdöbbentő volt a kép, amikor először láttam), előkerül a csuklyás alak, leveszi a kámzsáját, és a kamera egészen közeliben mutatja több, durva öltéssel összevarrt szemhéjait. Majdnem annyira rémes a látvány, mint amikor Hitchcock Psychójában a pincében meglátjuk Norman Bates kipreparált anyját a forgószékben.

Ez a kép amúgy – mint később, a szöveg alapján össze lehetett tenni – abból a sorból, született, hogy „Eteted a szemeimet, és közben összevarrtad őket”, ami minden bizonnyal a cenzúrára utal, de mivel van benne egy olyan sor is, hogy „Jézus Krisztus, tagadd meg a teremtődet”, és a klipben Staleynek (akinek egyébként egészen szuggesztív tekintete volt), illetve a kámzsás embernek is van egy erős Jézus flashe, plusz a video egy pajtában játszódik, ugye, az egész együtt nyilván további asszociációkat indíthat el. És milyen ironikus, hogy egy cenzúráról szóló dal szövegében a kétszer szereplő „shit” szót a klipben le kellett cserélni „pit”-re, (gödör) illetve „spit”-re (köpet), nyilván azért, hogy az MTV lejátssza. (Mellékszál, de épp a minap volt a TV-ben a Dredd, amiben brutálisan és látványosan gyilkolnak halomra mindenkit, de azt 16 éven felül bárki megnézheti. Csak a „szar” szót ne hallja kétszer egy négy perces dalban, mert az már sok.)

Cantrell egyébként a Man in the Boxról mondta azt, hogy ez volt az a szám, amivel „elkezdtünk magunkra találni. Ez segített abban, hogy az Alice in Chains azzá váljon, amivé lett.”

A lemez a harmadik kislemez dallal, a „grunge sláger” Sea of Sorrow-val (aminek klipjében az énekes már nem metálcsődőr, hanem egészen Layne Staleys külsővel bír) és a dühös, erőteljes Bleed the Freakkel tartja a lendületes középtempót, hogy aztán az I Can’t Rememberrel végre megkezdődjön az alászállás az Alice in Chains Bates Moteljének alagsorába. „Bocs a viselkedésemér’, de ma még nem ettem, és egyre szürkébb a szemem. Mi a neved? Nem emlékszem.” Ezek szintén elég beszédes sorok, bár nem tudom pontosan Staley mikortól volt heroinfüggő. A stoneresen belassult, szintén „Alice in Chainsesen” lüktető, egészen kiváló I Can’t Remember után a Cantrell által „az album mesterművének” tartott Love, Hate, Love következik, ami egy szakításról vagy egy élhetetlen kapcsolatról szól, és brutálisan jó. Nem véletlenül juthatott eszembe a Bates Motel: ebben például elhangzik egy olyan sor, hogy „szeretném lehámozni az arcodról a bőrt”. Súlyosan szenvedős, sötét, durva, beborult darab, valóban az album egyik csúcspontja, és ezt hallgatva nem is csoda, hogy a lemez megjelenését követő Megadeth, Anthrax és Slayer turnékon, ahol az Alice in Chains előzenekarként lépett fel, okos metálosok kifütyülték őket. Az Anthrax basszusgitárosának – egyébként Layne-nel szimpatizáló – elmondása alapján Staley ekkoriban elég sokat verekedett is a közönség legbunkóbb tagjaival.

Ha nem is ennyire mélyre merülő, de hasonlóan erős a majdnem egy üveghangú riffel kezdődő, nehezen megfejthető It Ain’t Like That. Többek között ennek a számnak is köszönhető, hogy a Faceliftet pozitívan méltatták a kritikusok, és sokan azóta is a ’90-es évek egyik legfontosabb lemezének tartják.

A Cantrell édesanyjának haláláról szóló Sunshine – ha a belassultabb részeket kivesszük – akár egy korai Aerosmith lemezen is elférhetett volna, míg a Put You Down épp a ’80-as évek végi, ’90-es évek elejei hard rock korszakba illeszkedik leginkább – már ha Staley kántálásától eltekintünk. Ez a lemez egyik „legfürgébb”, emocionálisan legkevésbé megterhelő száma, de csak három percig tart a vigéckedés, mert jön egy közel hat perces újabb alámerülés, a Confusion, melyben a zavartságot talán az okozza, hogy a szöveg írója éppen lebeszélni akarja magát valakiről, amit a következő, igen lényegre törő sorokkal fejt ki (ami persze angolul még rímel is): „I wanna set you free, recognize my disease/ Love, sex, pain, confusion, suffering/ You’re there crying, I feel not a thing.” (Kb.: „Meg akarlak szabadítani, ismerd fel a betegséget, amiben szenvedek/ Szerelem, szex, fájdalom, zűrzavar, gyötrelem/ Te ott sírsz, míg én semmit se érzek”.) Ez a szám is több sebből vérzik, de nem átvitt értelemben, szó szerint.

Ezt az I Know Somethin (Bout You) című kakukktojás követi, ami olyan, mintha egy korai Red Hot Chili Peppers számot gyúrnánk össze, mondjuk, egy Poisonnal. Némileg kilóg a sorból, nyilván még az útkeresés része volt, illetve Staley ’86 körüli korszakát idézi, amikor is egy funk zenekarban játszott. A kakukktojás után a lemezt egy másik fajta tojás, mondjuk, fürjtojás zárja: egy újabb tradicionálisabb, Aerosmith- vagy korai Guns N’ Roses-féle hard rock /rock n’ roll, ami egy kemény sorsú, fiatal srác történetét meséli el, akinek élete „egy fehér csík mentén” halad, és akinek az orvosok a rehabon azt mondják: „Fiam, meglátod, új ember leszel”, mire ő: „Kösz szépen, de nem, ellenben adnának kölcsön ötven dollárt?” Nem rossz dal a Real Thing, az viszont nagyon jó, hogy később nem ebben az irányban haladtak tovább, hanem abba, amiből a Dirt született. Mert az az igazi real thing.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: We Die Young, Man in the Box, I Can’t Remember, Love, Hate, Love, It Ain’t Like That, Confusion.