Használati utasítás halálos betegekhez – Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Mindannyiunk legnagyobb félelme, hogy a legvégén nem adatik meg a könnyű halál, az ezzel kapcsolatos tehetetlenségre való rádöbbenés pedig képes pokollá tenni az elengedés amúgy sem egyszerű folyamatát. Alfonso Gomez-Rejon filmje az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni felütésében tökéletes Sundance-recept: tizenévesek útkeresése, leukémia, s a metszetben születő fejtegetés élet és halál nagy miértjeiről.
A történet szerint a lokális gettót képviselő Earllel (RJ Cyler) együtt Herzog-filmeken nevelkedett Greg (Thomas Mann) szülei parancsára barátkozni kezd a leukémiával diagnosztizált szomszéd lánnyal, Rachellel (Olivia Cooke). Az ezeddig főként az American Horror Story epizódjai révén ismert Gomez-Rejon pedig a film gyerekbetegségei ellenére képes megütni azt a hangot, amely olyan húsbavágó mód hiányzik a világ onkológiáinak kórtermeiből.
Mert az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni – a jobbára patetikusan reagáló közönség ellenére – nem a leukémiával diagnosztizált, majd a betegségbe fél év alatt belehaló gimnazista Rachelről szól. Ahogy nem is a vele barátságot kötő főhősről, a kényszerű iskolai szálat akaratlanul is prioritásban tartó Gregről. A film a lehetetlen elengedés jelenségét és képességét járja körül azt, ahogy valaki csendben lemond a világról, a világ pedig őróla.
A kemoterápia szívás – hangzik el a filmben és valóban: a kemoterápia tényleg szívás. Azonban az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni – bármennyire is kényelmes lenne – nem ad használati utasítást halálos betegekhez, nem kötelez senkit arra, hogy a filmben látható mód az egyetlen örök garanciás fájdalomcsillapítóval, a humorral tartsa valakiben a lelket, ahogy arra sem, hogy ennek elmaradása miatt bármikor is tépje magát.
Az egyetlen tiszta lelkiismerettel levonható tanulság nem más mint, hogy senkit sem szabad egyedül hagyni még, ha ez azt is jelenti, elfogadjuk és valakivel együtt várjuk az élet végét. A film talán legnagyobb érdeme – azon túl, hogy nem Rachel leépülésének láttatását helyezi a középpontba –, miszerint lerántja a leplet mindannyiunk képzelt közösségéről. A jóformán csak látásból ismert emberek “Hiszek benned” és “Meg tudod csinálni” üzeneteinél nincs hidegebb módja az arra való ráeszmélésnek, a naptárban megjelenő halál lesorjázza az emberi kapcsolatainkat s csak reménykedhetünk benne, talán lesz valaki, aki az utolsó, legtisztább pillanatig kitart mellettünk.
Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni nagy előnye, hogy a bő másfélórás játékidő alatt nem szalad bele a téma kapcsán sokak számára magától értetődő kátyúkba, sőt: több ízben fityiszt mutat a drámatagozatos kritikusoknak, például a tudatosan kihagyott szerelmi szál felhánytorgatásával. A film lényegében a legormótlanabb, legzsírosabb kliséket több kisebb, kevésbé zavaró sztereotípiára váltja, így halálos beteg gyerekrománc tragikum helyett szinte csak a ‘95-ös Smokera hajazó fekete fiú-kiégett értelmiségi mellékszál, a tetovált, megértő-rosszfiú pedagógus és az iskolai menza kínos, Parker Lewis jeleneteinek anomáliái miatt rándulhatnak az arcizmok.
Gomez-Rejon összességében kissé szárnyaszegett, azonban – hihetetlen önmérsékletről tanúbizonyságot téve – a szentimentális biciklit csak nagy ritkán túltoló filmet alkotott, melyet kicsit mindnyájan magunkénak érezhetünk. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni nem oszlatja el senki félelmeit, nem akar meggyőzni, hogy a rák igazából csak egy combosabb megfázás, amelyből mindenki törvényszerűen felépül. Van, hogy az élet igazságtalan, van, hogy gyerekek halnak meg, miközben a minket körülvevő emberek – ahogy gyakran mi magunk is – javarészt nyomorultak. A legjobb, mit tehetünk, hogy kuncogunk, nevetünk, kacagunk, hahotázunk akkor is, ha fáj. Kiváltképp, ha fáj.
