A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Húsz évvel később: D’Angelo – Voodoo

Molnár Barnabás
2020. január 25., 1:58

Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatjuk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Előző alkalommal az undergroundba tettünk kirándulást a Snapcase Designs For Automotion című lemezével, most éles kanyart veszünk, és az ezredforduló egyik legelképesztőbb, number one mainstream lemezét, D’Angelo Voodoo-ját vizsgáljuk meg.

Gyerekkoromban sok különféle zenei hatás ért otthon, a suliban meg az interneten, de a soul meg a funk az nagyrészt kimaradt, úgyhogy ez egy friss felfedezés nekem.
Ránéztem a borítóra, és bevallom, megijedtem egy pillanatra. Hogy ez ilyen majd ilyen energiaitaltől bűzlő, bordás hasfalú, faroklengető zene lesz. Hát igen, nagyon kúrós. De másodpercek alatt tisztázódott, hogy sokkal több annál, egészen más szint, és hogy igazán komoly, sötét tripnek nézek elébe.

D’Angelo Michael Eugene Archer néven született 1974-ben a virginiai Richmondban egy pap fiaként, így már korán beléivódott a gospel. Édesanyjától jöttek a ’70-es évek funk és soul-lemezei, és persze a jazz. Magától tanult meg zongorázni még gyerekként. Első lemeze, a Brown Sugar 1995-ben jelent meg, és több mint kétmillió példányban kelt el, erősen hip-hop színezetű neo soul dalaival pedig megnyitotta az utat olyan előadók előtt, mint Lauryn Hill, vagy Erykah Badu, és rajongókká váltak a könnyedebb R’n’B-t hallgatók, meg a keményvonalas hip-hop arcok egyaránt. A Brown Sugar két éves turnéja után D’Angelo, saját elmondása szerint írói válságba került, és a Voodoo felvételei előtt többnyire csak súlyzózott, zenélgetett és tonnaszám szívta a füvet. 1998-ban talált rá újra az inspiráció, amikor akkori barátnője, a soul-énekes Angie Stone terhes lett. Gyermeke, Michael születése előtt újra zenéket kezdett írni, leutazott Délre is, megkeresni zenei gyökereit, és abban az évben, nem sokkal fia születése után jelent meg első koncertalbuma is, a Live at the Jazz Cafe.

Éppen ma húsz éve, január 25-én pedig megérkezett a Voodoo. Az 1996 óta alakulgató album egyértelmű eltávolodás a Brown Sugar dalközpontú világától, inkább egy hihetetlenül groove-os, nagyon húzós, lassú, töprengő és komor trip D’Angelo pszichéjén keresztül. Érzékeny szövegei kiteljesedésről, személyes növekedésről és az apaságról szólnak, egyben egy komplett tárlatvezetés a fekete zenéről; vastagon ott van benne a gospel, a blues, ott van James Brown, Marvin Gaye, Jimi Hendrix, ott van Prince, Tupac és Biggie is.
A lemezt nyitó, kátrányos Playa Playa hét percen keresztül köröz velünk lassan, és a lemez címéhez hűen azonnal megbabonázza a hallgatót és egy ösztön fűtötte, lelki vakrepülésre invitálja; ezt követi a Devil’s Pie DJ Premier közreműködésével, lényegretörő és egyenes főhajtás hip-hopos múltjának. Aztán jön az elképesztő Left & Right, benne pilinckázó, szikár funky-gitárra rappel Method Man és Redman. Hihetetlen.

Eddig elég laza. De amikor megszólal a The Line, egyszerűen tudod, hogy fordulóhoz értél, kiteljesedik a nyitódalban még éppen csak megvillantott vudu-szertartás. A Kool & The Gang hangmintára építő, lecsupaszított Send It On poszt-hop ballada, a The Line végére biggyesztett, emelkedett függelék. A Chicken Grease totál beszívott, görbe és csavarodott funky.
Van még néhány elképesztő pillanat, például a Feel Like Makin’ Love, ami egy másféle szeretkezést képzel el az angyali vokálok alatt rotyogó, nagypofájú basszusával, mint Roberta Flack 1974-es, áttetsző és törékeny, reményteljes eredetije. Vagy ott a Grammy-díjas Untitled (How Does It Feel) áll-leejtő hömpölygése. Sorolhatnám, de nincs értelme, mert annyira egy csalókán hullámzó, árteres és kanyargó folyó az egész lemez, annyira olvad egybe, hogy az félelmetes, és legkésőbb a negyedik dalnál úgyis a pillanat törtrésze alatt basz ki az űrbe. És csak tekeregsz és szájtátva, bólogatva nézelődsz ebben a pszichológus gandzsaszagú várótermében berendezett, fluoreszkáló kupac kokainokkal megvilágított, szolid és szomorkás stricihodályban.

D’Angelo nehezen viselte albuma sikerét, és az elkövetkező éveket. Kényelmetlen volt neki a szex-szimbólum szerepe, frusztrációja pedig színpadi teljesítményére is kihatott. A világkörüli turné után azonnal hazaköltözött a világ szeme elől Virginiába. 2001-ben egy közeli barát öngyilkossága miatt az alkoholizmusba menekült. Később súlyosbodott a helyzet, többször letartóztatták tiltott fegyverviselés, kábítószerrel való visszaélés miatt. Családja és barátnője is ellene fordult. Bár új szólóanyagai nem jelentek meg, azért lehetett hallani J Dilla The Shiningján, vagy Q-Tip The Renaissance-án is. Egy évtizeddel később, 2011 novemberében állt először újra színpadra, és 2014 decemberében készült csak el a harmadik, Black Messiah című album, amivel újra sikerült a varázslat.

Csúcspontok: Az egész.

Szerző: Molnár Barnabás