Húsz évvel később: Glassjaw – Everything You Ever Wanted to Know About Silence

Mióta világ a világ, a fiúk csak fiúk maradnak. És a fiúkat a lányok sokszor átbasszák. És az ezredforduló előtt jóval már elkezdtek felsorakozni azok a bandák, amik nem csak iszonyú kemények akartak lenni, hanem még az érzéseikről is mesélni akartak. És már a nyakunkon is volt a nem egy zseniális lemezt és bandát, és még több, kissé kellemetlen zenei emléket itt hagyott nu-metal éra, kicsit később pedig a szintén sok emlékezetes bandát felvonultató, de sokakban lúdbőrt kiváltó emo/screamo vonulat. De ne szaladjunk ennyire előre.
A Glassjaw 1993-ban nőtt ki a Long Island-i straight edge szcénából, részben a Sons of Abraham nevű, csak zsidókból álló straight edge metalcore banda romjain, de már első EP-jük, az 1997-es Kiss Kiss Bang Bang is színültig van nu-metalos színekkel, finoman szólva is tetten érhető mondjuk a Deftones hatása.

A három évvel később Malibuban felvett Everything You Ever Wanted to Know About Silence (le nem írom még egyszer, a továbbiakban: EYEWTKAS) május 8-én jelent meg a Roadrunnernél, és komoly elfordulás a hardcore gyökereiktől valami sokkal szélesebb és színesebb tartomány felé. A lemez producere az a Ross Robinson volt, aki olyanokkal dolgozott együtt, mint a Slipknot vagy a Korn, de említhetném Vanilla Ice-t is, ő egyben egyfajta személyes küldetésének is érezte az EYEWTKAS elkészültét, vezeklésféleképpen, vagy nyílt hadüzenetként az általa is egyengetett, és pont a Korn által is fémjelzett „Adidas-rock” bandák felé, és ő győzte meg a Roadrunner-t is arról, hogy szerződtesse a Glassjaw-t.
A zenei rész a mai napig elképesztően friss és eredeti, annak ellenére is, hogy a 2000 utáni jó néhány évben Dunát lehetett rekeszteni az olyan zenekarokkal, akik bevallottan rengeteget merítettek a Glassjaw-ból, olyanok, mint a letlive., a Funeral For a Friend vagy a The Movielife.

https://www.youtube.com/watch?v=qLtIiz0XJp4

Akár a kitaszítottak és meg nem értettek szubkultúrájának saját Faith No More-ja, ők is nevetséges könnyedséggel előzték meg évekkel a korukat, és zsebelték be az ilyen zenekaroknak járó kultstátuszt, és a megátalkodottan saját korukban létező hallgatók fanyalgását és megvetését. Hihetetlenül okos, szokatlan tempókat váltogató, ambient-be, post-rockba hajló, vagy akár a jazzbe is belemaszatoló, progresszív metálzene. Manuel Carrero iszonyú feszes, néhol puha, néhol durván csattogó basszusa és Sammy Siegler sokrétű, és bátran kísérletező dobjátéka szolgáltatja az alapot, amire a két gitáros, Justin Beck és Todd Weinstock áll-leejtő párosa keni fel az összes létező színt. Időnként klasszikus módon felelgetnek egymás riffjeire, máskor iszonyatos precízitással töltik ki a másik játékának réseit, mintha Dr. Know a Bad Brains-ből tudathasadt, négykarú virtuózként beszállna a Vision of Disorderbe.

De akármilyen kifogástalan is az aláfestés, az összes szövegért felelős Daryl Palumbo még így is ellopja a show-t, aki ezen a lemezen bizonyítja, ha már szóba hoztam az FNM-et, hogy akárcsak Mike Patton, a hangjával tulajdonképpen mindenre képes, lágy melódiáktól az üvegrepesztő, elszállt üvöltésekig és vészjósló mormolásokig. Szövegvilága hihetetlenül nyomasztó, dühös és sötét, mint egy érzéstelenítés nélküli műtét egy szenvedő és kétségbeesett, elhagyott férfi hüllőagyán, nem fukarkodva fenyegetésekkel és iszonyú éles vagdalkozásokkal az Ex felé, komoly vádak is érték az albumot erőszakos természete és nőgyűlölőnek beállított, egyébként valóban elég felzaklató sorai miatt, külön kiemelve a Babe című számot, ami egyébként talán a legközelebbi kapcsolatot ápolja a hardcore gyökerekkel. De kár lenne puszta előítéletek miatt nem adni egy komolyabb sanszot ennek a párját ritkító albumnak, mert hiába hangzanak el olyan elmebeteg sorok, mint pl.: „I only beat you when I’m drunk, you’re only pretty when you’re crying” a lúdbőröztető Piano-ban, ha képesek vagyunk a felszíni erőszakosságtól elvonatkoztatni, komplett elmetérképet kaphatunk Daryl-ről, és rajta keresztül magunkról is. Egy jó nagy kanálnyi, sűrű gyűlölet és kétségbeesés abban az elemi formában, ahogy mi is átéljük, ha velünk történik ez. Mindannyian éreztük úgy magunkat, mint Daryl, ahogy a lemezt záró Motel of The White Locust-ban dünnyögi, hogy „pack your shit and leave, and take my memories of her with you”.
Hogy az amúgy is zaklatott, nyomasztó atmoszféra még egy csavarral nyomorultabb legyen, a lemez címét is adó dal a frontember Crohn-betegségéről szól, ami a jövőben is ellehetetlenített néhány fellépést, egyben koncertről koncertre igazi életveszélynek tette ki az énekest.
Bár mára már kétségbevonhatatlan underground klasszikusnak számít, közvetlen megjelenése után a Roadrunner és a Glassjaw útjai zajosan, és tulajdonképpen azonnal elváltak, mert a kiadó nagyjából semennyire se állt be a turnézó zenekar mögé, és az album promócióját se vették komolyan, mire a Glassjaw több soron is a színpadról buzdította amúgy igen jelentős számú rajongóját, hogy bojkottálják az album megvételét, és lopják el olyan, akkor menő fájlcserélőkön, mint mondjuk a LimeWire. Ez az ellentét aztán hosszú évekig fent is maradt a zenekar és a kiadó között, a 2009-es, újrakevert kiadástól, amin a Convectuoso című dal demoja, és egy Youth of Today-feldolgozás is helyet kapott, szintén elzárkózott a zenekar, és továbbra is bajkottra szólított fel.

https://www.youtube.com/watch?v=3W0F1yeuLZU

Az EYEWTKAS talán még-űrbe-kilökősebb folytatása, a Worship and Tribute 2002-ben, harmadik, régóta várt nagylemeze, a Material Control pedig 15 évvel később, Chinese Democracy-t övező hisztérikus várakozás közepette, 2017-ben jelent meg, és bár mindkettő kitűnő album, az EYEWTKAS maradt a felülmúlhatatlan, bebetonozott klasszikusuk. This it what it’s like to be alone.

A lemez ma este 20.00- meghallgató, itt az OpenAir Rádióban