Húsz évvel később: Morphine – The Night

Hét éves lehettem, vagy nyolc, amikor megjelent a múlt évezred számomra egyik legszórakoztatóbb road movie-ja, a Nekem nyolc, Tim Robbins és Martin Lawrence főszereplésével, egyike azon kevés filmeknek, amiket jobban szeretek szinkronnal nézni, és ugyanúgy visítva röhögöm végig, mint anno kis tökösként. Pedig akkor a poénok feléről lövésem se volt.
Volt ebben a filmben egy jelenet, amikor először találkozunk a két töketlen főhőshöz kirendelt két obligát rosszfiúval, egy rozsdás verdával parkolnak be egy benzinkút elé. És ez alatt a jelenet alatt, erre már kis tökösként is felfigyeltem, valami elképesztően hangulatos zene szólt, és bár akkor még nem tudtam, de később, amikor már magabiztosan kalózkodtam az interneten, világossá vált, hogy az a hihetetlen dalfoszlány nem más volt, mint a Morphine azóta már klasszikussá érett dala, a Buena.

A Morphine 1989-ben alakult a Massachusetts-i Cambridge-ben, a beszédes nevű Mark Sandman vezetésével, és már első lemezükkel tökéletesen újraalkották a tipikus alternatív rocktrióról bennünk élő képet, hiszen nem csak, hogy nem a gitár van a középpontban, mint egy rendes bandától várnánk, hanem a cammogó, velőtrázó, általában csak két húron előadott basszus. A koponyád mélyén fojtva ugató, hörgő szaxofon. A szolid, de erőteljes dobok. Tradicionális low rock, elkeverve némi tétova, részeg blues-zal, kaotikus, furcsa dzsesszel.
A mai napig teljesen felfoghatatlan és megismételhetetlen az a sötét és ragacsos sound, amit összehoztak, időnként pl. tökéletesen agyahagyott hangszerféleségek feltalálásával is. Hogy egy példát említsek, ők alkották meg a „tritárt”, ami nem más, mint egy háromhúros slide-gitár, ahol két sima gitárhúr mellé egy basszushúr került. Sandman mély és laza, vészjóslóan zümmögő énekbeszéde tökéletesen keveri el Tom Waits ráspolyos kaffogását Nick Cave elementális hangjával és Les Claypool ütődött vakerolásával; misztikumba hajló, transzcendenciából és a beat-generáció enigmatikusságából, hamutálban szunnyadó, döglődő és összetört szívek sóhajaiból kikevert szövegvilága pedig a mai napig fejvakarásra készteti a felkészületlen hallgatót.

Közel egy évtizednyi, intenzív turnézás, és öt nagylemez után Sandman egy európai turnén hagyta itt ezt az árnyékvilágot, amikor szívrohamot kapott a színpadon 1999-ben az olaszországi Palestrina-ban, és ezzel a Morphine történetének is vége szakadt. És a nyilvánvaló gyászon túl hagyott a rajongókban némi csalódottságot, hiszen akkor még úgy tűnt, hogy a The Night előtti, 1997-es Like Swimming című album marad ennek a megfoghatatlan zenekarnak a kissé félresikeredett hattyúdala. Voltak azon az albumon iszonyú erőteljes muzsikák, például a Potion a mai napig egy nagy kedvencem, de összességében nem volt kimondottan erős lemez, és sokszor inkább egy félbehagyott demónak hallatszik, mint rendes nagylemeznek. A The Night azonban akkor már master-szalagokon pihent, és végül éppen ma húsz éve, 2000. február elsején jelent meg posztumusz, hogy játszva feltegye az i-re a pontot, a koronát.

A The Night egyértelmű továbblépés a Like Swimming elsietett és befejezetlennek ható dalai után, egy tökéletesen kigondolt és kimunkált album, ami egyben tovább is tágította a Morphine minimalista világát. Új hangszerek csendülnek fel, női vokál sejlik fel a háttérben, cselló, hegedű lágyítja a hangulatot, de olyan egzotikumok is megszólalnak, mint az arab világ mandolinjaként funkcionáló oud.
Az albumot nyitó, fekete napfény alatt gőzölgő, tikkadt The Night azonnal megalapozza a hangulatunkat a süllyedéshez, az azt követő So Many Ways pedig megmutatja, hogy milyen is egy Morphine-féle, „vidám” dal. A kísérteties Souvenir után pedig kész, elvesztünk, a dal úgy pöccint bele minket ebbe a sötét és szexi, végtelen szakadékba, mint egy rúzsfoltos csikket. Utána már csak kapkodjuk a fejünket, úszunk a Rope on Fire keleti dallamain, hagyjuk, hogy a Slow Numbers hipnotizáljon, majd a végén, miután a Take Me With You utolsó, szívet tépő hangjai is elpárologtak, mint az ajkadról az abszint, meleg maszatként, világossá válik, hogy a The Night, bár tökéletes karrierzárás, igazából egy új éra kezdete kellett volna, hogy legyen. Sandman halála után a zenekar maradéka még megturnéztatta ezt a kísérteties albumot Orchestra Morphine név alatt, ezzel is adózva a karizmatikus és megközelíthetetlen frontember emlékének, aztán szép lassan szétszéledtek a maguk után hagyott, tömény levegőben. Enjoy the night.

Csúcspontok: Souvenir, Like a Mirror, A Good Woman is Hard to Find, Slow Numbers, Take Me With You