A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Húsz évvel később: Primal Scream – XTRMNTR

Molnár Barnabás
2020. január 11., 15:28

Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatjuk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Elsőként a Primal Scream XTRMNTR című hatodik, korszakalkotó albumát vizsgáljuk meg, amely a korábbiakkal ellentétben politikus hangnemet ütött meg. Meg a hippiket.

1999 szentestéjén épp otthon gubbasztottam a szobámban, és lenyűgöző konstrukciókat emeltem az ágyam alatt őrzött, két cipősdoboznyi legóból, amikor anyám a nappaliban finoman megrázta a Jézuska betoppanását jelző, kis bádogcsengőjét, én vágtattam is ki a nappaliba, ahol ott feszített a kékbe és ezüstbe öltöztetett fenyő, alatta pedig egy szépen becsomagolt, akkori szemmel gigantikusnak látszó doboz. Remegő térdekkel álltam neki, gyűltek a celluxtól maszatos galacsinok a nappali szőnyegén, aztán felsejlett a Sony felirat, a dobozban pedig a világ legjobb magnója lapult. Visszatekintve kijelenthetem, hogy ez a magnó életem egyik legbiztosabb pontja a mai napig, azóta is jön velem albérletről albérletre, kicsit már kopott, horpadt, itt-ott össze van firkálva, lezserül kunkorodnak fel az évek alatt rákerült matricák rongyos szélei, a kazideck már régen beszart, de mégis itt van velem.

Akkor, alig tíz évesen biztos voltam benne, hogy mindnyájunknak már csak egy hete van hátra, mert a világ hiszékenyebb részét már régóta bekebelezte az Y2K keltette globálpara, úgyhogy a küszöbön türelmetlenkedő, elkerülhetetlen elmúlásom biztos tudatában fogtam a magnót, belelöktem egy R.E.M. válogatáskazettát, majd egy karton cigirágóval, süsüpezsgővel és müzlivel felszerelkezve rákészültem a nyúlfarknyi életemet megkoronázó, rockmámorban töltött végnapokra. Aztán elérkezett az új év és évezred, és mégsem pusztultunk ki.

Most itt vagyunk, húsz évvel később, és azt a világot, amit akkor éltünk, jóformán össze se lehet hasonlítani a maival, úgyhogy arra gondoltunk, hogy mivel ez úgyis olyan szép kerek évforduló, visszatekinthetnénk az ezredfordulóra, és megvizsgálhatnánk néhány abban az évben megjelent albumot. Ezeknek sorában első a Primal Scream 2000. január 31-én megjelent, letaglózó lemeze, az XTRMNTR.

A Primal Scream 1982-ben alakult Glasgow-ban, egyetlen állandó tagja az 1962-ben született Bobby Gillespie, aki előtte barátjával, Alan McGee-vel együtt játszott egy helyi, The Drains nevű punkbandában. Később, amikor már működött a Primal Scream, szimultán volt a The Wake basszusgitárosa, az Altered Images roadja, valamint ő dobolta fel, állva, mint a VU-s Moe Tucker, a The Jesus and Mary Chain korszakos debütlemezét, a Psychocandyt.

Első két lemezüket, az 1987-es, zörgős jangle-popban utazó Sonic Flower Groove-ot és az 1989-es, zenekar nevét viselő, hard rockosabb albumot relatív sikertelenség és közöny fogadta, de egy komoly irányváltást követő harmadik lemez, 1991-es Screamadelica tökéletesen idézte meg, gondolta újra és forradalmasította könyörtelenül mindazt, amit addig acid house néven ismertek. Az azon szereplő Movin’ On Up a korszak egyik kétségbevonhatatlan partihimnusza, személyes kedvencem viszont a Slip Inside This House című, teljesen elképesztő 13th Floor Elevators-feldolgozás, ami ott van korahuszas éveim legpszichedelikusabb aláfestő zenéi között.

Az 1994-es Give Out But Don’t Give Up című album ismét egy komoly kanyar volt a savban ázó Screamadelica után; azon inkább a klasszikus rockzenéhez, illetve a blueshoz nyúltak vissza, és ezért nem tudott közel kerülni hozzám, nem úgy, mint az azt követő, 1997-es Vanishing Point, ami önfeledten tapicskolt sejtelmes dubban és a leftfield elektronikában, a Trainspotting című dal pedig az azonos című kultfilmben is ott cicereg az egyik épületes jelenet alatt (amikor Renton egy parkban légpuskával seggbe lő egy kutyát, aki erre megtámadja skinhead gazdáját).

A zenekar egykor politoxikomán frontemberének szerintem következetes zenei identitása nincs, ezért őrületes biztonsággal, minden félelemérzet nélkül nyúl bármilyen hatás után, és ha nem is feltétlen forradalmasítja a korábbiakat minden esetben, minimum korrekt munkát végez. Ugyanakkor például az XTRMNTR nemhogy egy, hanem egy sereg különféle műfajt gondol újra, egyúttal radikálisan újrafaragja a világról addig alkotott, addig esetleg kissé szépelgő elképzeléseinket.

A zaklatott hullámvasút hangulatát előrevetíti a nyitódal, a Kill All Hippies elején hallható, kásás és torz, vérszomjas hangminta, amiben Cebe, az 1980-as Out of the Blue című Dennis Hopper-film Elvis Presley és a punk rock után bomló, lázadó kamaszlány szólít fel hippik halomra ölésére, egyben durván felvázolja az elkövetkező dalok skizoid karakterisztikáját. „You got the money, I got the soul.”

Erőszakos, zajos gitárral, kötekedést nem tűrően lép az arcunkba, teljesen mániákus kétségbeesését erőlteti ránk a fékezhetetlen, őrjöngő Accelerator. A lemez címét adó, Bob Dylan Subterranean Homesick Blues-át is megidéző Exterminator baljóslatú feedbackkel kiékelt, pokolból szalajtott, túlvilági klubzenéjét váltja az apokaliptikus house-ban, savas lázadásban pácolt, Jagz Kooner-féle Swastika Eyes.
Az album egyik abszolút csúcspontja a Pills rozsdamarta, kísérteties hangtájakon barangoló, kopogó, skicc-szerű half-hip-hopja, a rosszullétig idegborzoló dal végén az addig csak csöndes energiákat mozgató Gillespie hirtelen bevadul, és gyötrően kántálja a fülünkbe, hogy fucked up, you’re sick, fuck, fuck, fuck, sick, sick, fuck, és így tovább.

A Blood Money urbánus, karcos és borult, éjsötét, üldözős zene, Philip K. Dick bomlott elméje teremtette, kiüresedett felhőkarcolókkal tűzdelt, disztopikus tájain. Egy másnapos, pokolbéli lounge-zenekar dühödt jammelése.
Az eddigi dalok paranoid ívét töri meg a már majdnem „kedves”, elemelkedett és éteri Keep Your Dreams, ami olyan, mintha a Screamadelicán szereplő I’m Comin’ Down valami különös, ismeretlen drogokkal kitömött kistestvére lenne, de aztán a rákövetkező Insect Royalty szörnyűséges kattogása újból eszünkbe juttatja, hogy hol is járunk.

Könyörtelen, zsigeri magabiztossággal sújt le, és okoz új meglepetést a már régen nem gyanútlan hallgatónak az MBV Arkestra (If They Move, Kill ‘Em) apokaliptikus pokoldiszkója, ami már tényleg olyan, mintha Gaspar Noé rendezte volna a 24 Hour Party People-t. Aztán ismét a Swastika Eyes következik, ezúttal a Chemical Brothers-féle verzió, ami előrevetíti a következő, 2002-es Primal Scream lemez, a csupán egy paraszthajszállal kevésbé zseniális és sokszínű Evil Heat VHS-techno veretését.

Az albumot a csodálatosan pszichedelikus, éteri Shoot Speed/Kill Light zárja, lamentáló, bizonytalan optimizmussal hagy résnyi fényt a kívül rekedt reménykedésnek.

Az XTRMNTR tökéletesen foglalja össze az ezredforduló minden hűvös, elidegenedett félelmét, politikai indulatát, a jövő rémisztő képlékenységét. Fejeket szakít le, fasisztákat lő halomra, és csak aztán kérdez. A Primal Scream pedig azóta is folytatja a kísérletezést, a 2013-as More Light-tal pedig sikerült nekik a harmadik ikonikus lemezt is felmutatni.

Az XTRMNTR semmit nem vesztett opálos, töredezett fényéből, két évtizeddel később is félelmetesen pontos látlelet, ami még ma is lehetne forradalmak soundtrackje. Döbbenet.

Csúcspontok: Kill All Hippies, Pills, Blood Money, Shoot Speed/Kill Light

Szerző: Molnár Barnabás
Nézz szembe a dinoszauruszoddal – Szeder klipsorozata megmutatja, hogyan
máj. 27., 18:43
Felforgatta Székesfehérvárt a Blahalouisiana
máj. 25., 13:27