HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB: ROLLINS BAND – GET SOME GO AGAIN
Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatjuk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Legutóbb Kid Koala nem evilági debütálását tárgyaltuk meg, ez alkalommal pedig a legendás Rollins Band harmadik inkarnációjának első albumát, a Get Some Go Again-t helyezzük a lejátszóra, ami 2000. február 29-én, pontosan öt szökőévvel ezelőtt jelent meg. Ennek örömére szombat este 7-től a teljes album meghallgatható az Open Air Rádión.
A rovat hajnalán (tehát kőkemény két hónappal ezelőtt) már a második, a Snapcase-ről írt cikk elején is megjelent a Black Flag neve, ami az egyik első horog volt, amire ráharaptam, és punk-függővé tett. Azóta rengeteg mindent végighallgattam, végignéztem és végigolvastam Henry Rollins elképesztően széles életművéből. Rollins első zenekara a kevéssé ismert S.O.A. volt, de végül egy Hägeen-Dazs fagyizóból került egyenesen a Black Flag turnébuszába, és legfontosabb lemezeiket már az ő szövegeivel és hangjával vették fel. Rollins a mai napig megosztó személyiség punk rock berkeken belül, főként azért, mert színészként beszállt mainstream filmekbe is, na meg mert anno szerepet vállalt az MTV-ben is – de felmerül a kérdés: az a punk, aki egy másik punknak – vagy embernek – megmondja mit tegyen és mit ne, vajon tényleg punk?
Rollins a frontemberkedés mellett 1985 óta spoken word előadásairól is ismert és elismert. Színpadi jelenlétét, lehengerlő személyiségét képtelenség figyelmen kívül hagyni, erről személyesen nekem 2013-ban, a katowicei OFF! Fesztiválon sikerült meggyőződnöm. A Black Flag-rajongók igen komoly része viszont őt tartja egyik legrosszabb frontemberüknek, és sokkal többre értékelik pl. a Keith Morrisszal felvett korai dolgaikat. Támadták és támadják rengetegen őt a mai napig, mert nem igazán tudták hová tenni azokat a kísérleti, spoken word-dolgokat, amik pl. a Black Flag Family Man című lemezén is szerepeltek; nem tudtak napirendre térni a fölött, hogy ez a szerintük közepes frontember a nyolcvanas évek közepére már legalább fél tucat könyvet megírt, és saját, önálló spoken word-anyagával is turnézott, valamint elmondhatatlanul sokat tett a DIY, mint mozgalom, kialakulásáért. Miután a zenekar tagjaival, és a rajongókkal is megromlott a viszonya, otthagyta a Black Flaget. A szubkultúra tagjai közül rengetegen tartják úgy, hogy Rollins eladta magát két MTV-csodaalbumával, és egyben hátat fordított a DIY-kultúrának. Olyan, mainstream filmekben tűnt fel, mint a Johnny Mnemonic, a Bad Boys 2, vagy akár a Szemtől Szemben, de rengeteg beszélgetős TV-műsorban is megjelent, valamint olyan magazinok címlapján is pózolt, mint a Men’s Health vagy a Rolling Stone.
Hihetetlen céltudatosságával és kitartásával ám nem csak önmagát, zenéjét és művészetét volt képes bátran és kompromisszummentesen, többször is újraalkotni, hanem közben a punk rock olyan, utánozhatatlan alaparcává vált, mint mondjuk Banksy a street art-ban. Rollins a szó valódi értelmében vett „influencer” lett, aki milliók életére gyakorol hatást elképesztő munkamoráljával, nyitott, komplex világlátásával, példa értékű életével és művészetével. És ugyan a zenével, úgy tűnik, mára végleg leszámolt, a mai napig színészkedik, rádióműsort vezet, könyveket ír, 2.13.61 nevű, születésnapjáról elkeresztelt kiadóján keresztül könyveket, lemezeket jelentet meg, és továbbra is turnézik újabb és újabb spoken word anyagaival. Legutóbbi ilyen lemeze a Keep Talking, Pal volt 2019-ben.
Az 1987-ben kiadott, Hot Animal Machine című szólóalbum, és a Henrietta Collins and the Wifebeating Childhaters név alatt felvett, Drive By Shooting című EP még erősen emlékeztet a Black Flagre, csak funk és metal-ízekkel, de az első, 1988-as Rollins Band album, a Life Time semmi másra sem emlékeztető, thrash-es swinggel, mocskos blues-zal na meg Hendrix-szel beoltott, zörejekkel kibélelt poszt-punk szörnyetege a mai napig Rollins talán egyik legemlékezetesebb lemeze.
A zenekar második inkarnációja rögzítette az 1992-es End of Silence és az 1994-es Weight című, mára már legendás albumokat. Az új basszusgitáros, Melvin Gibbs jelenlététől (aki Marc Ribot zenekarában is megfordult), ez a két lemez is tocsog az éjsötét blues-ba és gengszterjazzbe forgatott pszichedéliától, de az 1997-es Come In And Burn sikertelensége után Rollins, kreatív kiégésre hivatkozva, három évre jégre tette a Rollins Bandet.
Az ezredfordulóra jelent meg a Get Some Go Again, Rollinst pedig ezen a zsigeri, lényegre törő, erőtől duzzadó rocklemezen már a Mother Superior nevű, kultikus, nem túl széles körben ismert Los Angeles-i blues-rock banda kíséri. Egy perc pihenés nincs, csak a színtiszta energia és a koncentrált, túltöltött brutalitás, közben olyan elképesztő dalok ejtik le az állunk, mint a Thinking Cap vízhólyag-kelesztő riffhalma, a pulzáló I Go Day Glo, a számomra abszolút csúcspontot jelentő On the Day mindent letaroló bulldózere, vagy az Are You Ready? című Thin Lizzy dal, annak eredeti gitárosával, Scott Gorhammel felvett, galoppozó feldolgozása. A Hotter and Hotterben pedig az MC5-os Wayne Kramer penget őrülten. Az albumot záró, negyedórás L.A. Money Train, jobbra-balra sztorizgató, funky jammelése feledhetetlen, Rollins tépelődő szövegei pedig a szokásos kérdéseket és igazságokat plántálják a fejünkbe.
Mégis, az energikus visszatérés ironikus módon fáradtabb képet nyújt húsz évvel később, mint a mai napig kifogástalan alaplemezek, azokhoz egyszerűen nem fogható, azok eklektikussága mellett a Get Some Go Again – bár megvannak a maga elképesztő gyöngyszemei – kissé egyhangúságba fullad. Korrekt album, amiben megvan az a kraft, amiért érdemes időnként újra és újra előszedni, de ha most ismerkednél Henry munkásságával, inkább a Life Time-ot ajánlom. Vagy akkor már a Black Flaget.
Csúcspontok: Monster, Love’s So Heavy, Are You Ready?, On the Day, Hotter and Hotter, L.A. Money Train
A Get Some Go Again elejétől a végéig ma, szombat este 7 órakor hallható az Open Air Rádióban.
Fotó: Henry Rollins Official Site
