A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

John Frusciante 50

2020. március 6., 1:37

Március 5-én töltötte be ötvenedik életévét a világ egyik legjobb gitárosa, John Frusciante, aki – ha azóta megint ki nem lépett –, jelenleg ismét a Red Hot Chili Peppers tagja. A februári Rockstar magazinban az Open Air Rádió szerkesztője, Pritz Péter írt cikket Frusciantéről, melyet most a szerkesztőség szíves engedélyével közlünk. A márciusi számot pedig keressétek az újságárusoknál. Nem lesz nehéz felismerni: Nick Cave van a címlapon.

A tékozló fiú újra hazatér

A tavalyi év legnagyobb híre zenei fronton az volt, amikor karácsony előtt teljesen váratlanul és a tőlük megszokott laza eleganciával a Red Hot Chili Peppers bejelentette, hogy gitárosuk, Josh Klinghoffer távozik az együttesből, helyére pedig a korszakos gitárfenomén, John Frusciante érkezik, aki így elmondhatja magáról, hogy harmadszor lép bele ugyanabba a folyóba. Illetve zenekarba. Ez biztos, hogy világrekord. Ennek örömére vesszük át a tékozló fiú történetét.

Mint azt ma már a jól értesült óvodások is tudják, John Frusciante 1988-ban került be először a Red Hot Chili Peppersbe, a heroin-túladagolásban 26 évesen elhunyt Hillel Slovak helyére, pedig eredetileg nem is a Chilihez ment meghallgatásra, hanem a Chili egyik haverzenekarához, a Thelonious Monster nevű punk rock brigádhoz. De Anthony Kiedisnek annyira megtetszett a játéka (Flea-vel meg már korábbról ismerték egymást), hogy felvették a kis zseni gyereket. Első fellépésüket 1988 szeptemberében adták vele. Frusciante akkor volt 18 éves.

A Chili Peppers John Frusciantéval ért fel először a csúcsra. Vele készítették az 1989-es Mother’s Milk és az 1991-es Blood Sugar Sex Magik című albumaikat, és ez utóbbi hozta meg nekik a világhírt. Frusciante 1992-ben, a BSSM turnéjának kellős közepén mondta fel először a szolgálatot, és lépett ki. Leegyszerűsítve a dolgot azért, mert nem tudta feldolgozni és elviselni a világhírnévvel és a turnézással járó nyomást és megpróbáltatásokat. Úgy döntött, inkább drogfüggő lesz, az biztos segít majd. Kilépése után iszonyatos mélyrepülésbe kezdett, hátborzongató, megdöbbentő és rémisztő képek, videók keringtek arról, hogy milyen súlyosan megment a csávó a herointól, a kokaintól meg a cracktől. Senki nem mert volna fogadni arra, hogy túléli, amit művel, beleértve közeli jó barátját, a zenekar basszusgitárosát, Flea-t is, aki egy alkalommal épp kórházban látogatta meg őt, amikor felmerült, mi lenne, ha visszatérne a zenekarba. Szinte nulla volt az esélye ennek is, de mégis visszatért, a Chili pedig ennek köszönhetően az 1999-es Californicationnel újra a csúcsra ért.

Egy külön cikket vagy dolgozatot megérne csak ennek az előbbi mondatnak a kifejtése. Annak, hogy hogy jöttek újra össze, hogy kezdtek próbálni egy garázsban, hogy készült a lemez, és aztán hogy árasztották el a világot a Californication mindent átható, átölelő, lelkünket nyalogató hangjai és dalai; például a Californication, a Scar Tissue, az Otherside, a Parallel Universe, a This Velvet Glove, a Porcelain vagy a Road Trippin’. Ahogy annak kifejtése is megérne egy dolgozatot, hogy hogy van az, hogy a Red Hot Chili Peppersben megfordult legalább tíz kiváló zenész, és a zenekar mégis csak akkor működik igazán, amikor, ha nem is az eredeti, de a klasszikus négyes: Anthony Kiedis, Flea, John Frusciante és Chad Smith alkotják a Chili Pepperst.

Ők négy tudnak valami olyat, amit az egész világon csak ők négyen tudnak.

Frusciante jelenlétének és lenyűgöző, lélekbalzsamozó gitárjátékának is köszönhetően a Californicationnel és az utána következő két albummal, a By The Way-jel, és a Stadium Arcadiummal a Red Hot Chili Peppers el- és felhelyezte magát egy olyan státuszba, ahová a legnagyobbak tartoznak. Azok a zenekarok, amelyek lehet, hogy nem minden lemezükkel csinálják meg karrierjük legjobb albumát, de már addig is annyi jót adtak a világnak, hogy ha soha többet nem írnak egy jó számot se, akkor is megbocsátunk nekik, és örülünk annak, hogy léteznek. Szóval, a Rolling Stonesok, a Led Zeppelinek, a Black Sabbathok, a Metallicák, a U2-k és AC/DC-k közé.

A nagy visszatérés után nem sokkal, a By The Way megjelenésekor, 2002-ben volt szerencsém John Frusciantével és Flea-vel Párizsban interjút készíteni a legendás Olympia nevű klubban/koncertteremben adott fellépésük után másnap. Ahogy az az ABC 0-24 – Nonstop Rock and Roll Interjúk című kötetben olvasható, Frusciante, aki akkoriban hosszú hajú, hippi Jézus fazonját hozta, kedvesen és közlékenyen nyilatkozott, ami elég meglepő volt, hisz nem arról volt híres, hogy szeret interjút adni. Egy holland tévének egyszer azt mondta (még a 90-es évek közepén súlyosan betépve, amikor már kilépett a Chiliből), hogy azért nem szeretett nyilatkozni, mert: „Úgy érzem, hogy amikor valamiről beszélek, az olyan, mintha összefosnám azt, amiről szó van. És úgy éreztem, hogy azáltal, hogy beszélek róla, éppen lefosom azt a művészeti alkotást, ami számomra nagyon fontos volt.” Mármint a Chili Pepperst. És ezek a csávók tényleg ilyenek.

Nekik a zene az szent.

A párizsi hotel kanapéján ülve Frusciante furcsán mozgott ide-oda, kezeit gyakran összefonta, és öntudatlanul ki-be forgatta. Beszéde akadozott, kereste a szavakat, ugyanakkor a mondandója viszonylag összeszedett volt, és látszott rajta, hogy komolyan veszi, amit mond. Amikor megkérdeztem, elárulja-e, mi vitte rá a heroin-használatra, a következőket mondta:

“Amikor [1992-ben] kiszálltam a zenekarból, olyan mélyre kerültem, hogy úgy gondoltam, a drog az egyetlen út arra, hogy megoldjam a problémáimat. Elveszett voltam, depressziós, meggyötört, és a heroinban láttam meg a kiutat. Sajnos ez volt a hosszabbik, nehezebbik út a fájdalomból, de nincs okom panaszra, mert mindaz, ami akkor problémát jelentett, mára megszűnt létezni. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha például nekiállok jógázni, vagy valami hasonlóval foglalkozni, néhány hónap alatt rendbe tehettem volna magam, és nem ment volna rá erre a folyamatra öt év az életemből, de én hiszek abban, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik, és nagyon örülök annak, hogy újra itt vagyok, jól tudom magam érezni, és élvezni tudom az életet.”

Frusciante aztán 2009 nyaráig tudta élvezni az életet a zenekarban, majd kevésbé drámai módon, de hasonló okokból ismét kilépett. Azt nyilatkozta, hogy nem neki való az a fajta zeneipari gépezet, aminek működésében és működtetésében a Chili óriási sikerei miatt részt kellett vennie.

A Red Hot Chili Peppersből ki- és belépése közben és alatt John Frusciante az elmúlt huszonöt évben egy nagyon termékeny és egyben nagyon furcsa szólókarriert is “felépített”. Azért furcsát, mert (nekem legalábbis) az jön le a lemezeiről, hogy egyáltalán nem érdekli, mi lesz a sorsa “a kész terméknek”. Ő megcsinálja, valakik valahogy kiadják, és ezen felül őt semmi más nem érdekli. Alkot, mert alkotnia kell, megcsinálja, amit épp meg akar csinálni, és kész.

És ezt az élettörténetet, mentalitást és tapasztalatot hozza most vissza tíz év elteltével újra a Red Hot Chili Peppersbe. 18 (!) évvel ezelőtt, ott, a szállodai kanapén, arra a kérdésre, hogy el tudják-e képzelni magukat a színpadon 50-60 évesen, ahogy például a Stones tagjai is ott állnak, azt válaszolta: “El, mindaddig, amíg jó zenét csinálunk. Szerintem a Peppers zenéje később elmehet jazzes, vagy elektronikus irányba, de nem is ez a lényeg, hanem hogy méltósággal és szenvedéllyel zenéljünk. Remélem, együtt maradunk, és mindig is ezt fogjuk tenni.”

John Frusciante az idén márciusban lesz (lett) 50 éves.

A cikk a Rockstar magazin februári számában jelent meg. A márciusi számot keressétek a Relay és Inmedio üzletekben.

A QSS (egykori) frontembere, Barangó punkos válogatása az Open Air Rádión
Már. 30., 16:01
Tedd magadévá a ŽAGAR eddig kiadatlan, korai szerzeményeit
Már. 20., 13:50
DJ Bootsie Allegro Identity lemezbemutató
Már. 1., 21:23
Szeretnéd a nevedet viszont látni az Agnostic Front könyvben?
Már. 1., 20:06