A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

litera.hu: Bodor Ádám: A tojásban keresendő

litera.hu
2016. február 23., 11:56

A börtönben, a legeslegfontosabb helyen egy dolgot mindenképp megtanultam: azt, hogy az ember integritása a legnagyobb kincs, ha elveszíted, oda az önbecsülésed, oda mindened. De lehet, ez is a tojásban keresendő. – A 80 éves Bodor Ádámmal készült nagyvizit-interjúnk második részét olvashatják.

Picit visszatérnék arra az időre, amikor átjöttél Magyarországra. Akik eljöttek, nagyrészüknél érzem, hogy valami ott maradt, amihez minduntalan visszatérnek. Te ebben a magyar világban otthonra tudtál-e találni? Mi volt az, ami miatt nem hűltél ki, nem savanyodtál meg, nem lettél szürke?

Konkrét értelemben gondolom, nem történt semmi. Úgy látszik, ilyen az alkatom, bizonyára van bennem némi vitalitás. Nem szeretnék önelemzésbe bocsátkozni, mégis, azt hiszem, én amolyan magányos struktúra vagyok, aki akár mostoha, akár kedvező körülmények között is egzisztenciálisan nagyjából egyformán viselkedik és egyformán érzi magát. És gondolom, az ilyen struktúrák szilárdak. Lehet, most éppen a túlélési készségről beszélünk. Mert ha szabad megjegyeznem, eddig úgy vettem észre, különböző helyzetekben, akár ellenséges, akár barátságosabb közegben meg tudom őrizni a viszonylagos szuverenitásomat. Ez pedig elég megnyugtató, nyújt valamelyes belső biztonságot.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_4

Mindig pontosan és higgadtan tájékozódtál, semmilyen ideológiai-politikai széljárásnak nem adtad meg magad. Ezt én nagyon keveseknél tapasztaltam. Van annak számodra megragadható nyoma, hogy ez honnan van, vagy pedig egész egyszerűen ab ovo, minden a tojásból jön?

Most nem próbálkoznék azzal, hogy ezt spekulatív módon visszavezessem valamire. Maradjunk a tojásnál. Soha nem folytattam személyiségfejlesztő gyakorlatokat. Inkább konok voltam, ennek megfelelően konokul ragaszkodtam is a konokságomhoz. A börtönben, a legeslegfontosabb helyen egy dolgot mindenképp megtanultam: azt, hogy az ember integritása a legnagyobb kincs, ha elveszíted, oda az önbecsülésed, oda mindened. De lehet, ez is a tojásban keresendő.
Másrészt Erdély szélsőséges mítoszaitól mindig is igyekeztem magam távol tartani, nekem éppen elég volt az, amit kisugárzásából gyalogos barangolásaim során magam is megtapasztaltam. Bár részben éppen ezért meg tudom érteni azokat is, akiket ez a táj mítoszteremtésre késztetett. Egy több szempontból is kritikus térséget egy abban érdekelt közösség szívesen felruház csodálni való erényekkel.

És hogy bírtál a kortársaiddal? Hozok konkrét példát, szóba hoztad talán A börtön szagában Páskándit, aki elég erős dúvad volt, tele olyan típusú indulatokkal, amelyek belőled hiányoztak. Hogyan tudtál közlekedni ezekkel az emberekkel, számukra megmaradtál erős párbeszédpartnernek, ugyanakkor te sem húztad le a sorompót?

Nem próbáltam magam megértetni. Elfogultságoktól terhes kollégákkal vitatkozni értelmetlen, ezt a lehetőség szerint kerültem, tudtam is kerülni. Engem mindenféle nemzeti elfogultságból – korábban volt bennem ilyesmi – a börtön, s azt követő terepszemlék, gyalogtúrák egyszer s mindenkorra kigyógyítottak. Odabenn sok mindenre rádöbbentem. Künn is közelről láttam olyasmit, amit talán nem volt divatos észrevenni. Az egyoldalú, sok tekintetben hanyag polgári nevelés eredményeként nemzedékek nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sem volt, hol élnek. Így aztán megfelelő pillanatban pofára is estek, mi történik körülöttük. Pedig elég volt elsétálni Kolozsvártól mondjuk Gyaluig, vagy a Feleki-tetőig, bármely irányba néhány kilométerre, és olyasmivel szembesültél, amit a történelemkönyvek és a tankönyvek szemérmesen elhallgattak. Egyébként érdekes: azokon a dolgokon, amelyekre kérdésed kiterjed, sokat soha nem töprengtem. Általánosságban a legkülönfélébb emberekkel tudtam felszínesen érintkezni, miközben igazán közel kevés emberhez kerültem. Például ha már így szóba került, Páskándihoz sem. Az a mérhetetlen önfényezés már-már karikírozta, az oktalan, emiatt kissé nevetséges lekezelő gőggel egyben kerítést is vont maga köré, amin nemigen kerestem a réseket. Mindez nemcsak úgy magától áradt belőle, hanem gerjesztette is maga körül, ebben kicsit a pillanatnyi környezete megvetése is benne volt. Engem az ilyesmi nagyon tud taszítani.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_3

Nem volt hitele igazán?

Számomra nem. Ilyen személyiségeket nehéz komolyan venni, velük barátságot kötni. Ők se igen igénylik

Valahol szóba hoztad, lehet, hogy mellélőttem, de…

…valamiféle ivócimboraság az volt közöttünk, úgy-úgy, valami afféle. A Nimród hőskorában…

Ott az ÉS szerkesztősége mellett…

Igen, a Nádor utca, Arany János sarkán. Két-három hetenként egy-egy órát eltöltöttünk ott másokkal együtt. Amíg Erdélyben éltünk, nagyjából ugyanez történt. Spontán módon össze-összejártunk, hetenként, kéthetenként találkozgattunk kávézóban, társaságokban. Ehhez kapcsolódóan jegyzem meg: volt ugye ott is, általában a romániai magyar irodalomnak egy olyan vonulata, amelyik teljesen mást ismert fel célkitűzéseként, mint mondjuk én, vagy azok, akikhez vonzódtam, furcsamód éppen az a társaság állt közelebb a politikai kurzushoz, illetve dörgölőzött ahhoz, na ezekkel kölcsönösen nem szíveltük egymást. Én az ő szemükben kakukktojás voltam, nem volt miért kedveljenek. Ellenszenvüket ha kellett, képes voltam viszonozni. Amikor például bejött egy-egy ilyen prominens pofa egy szerkesztőségi szobába, ahol átmenetileg én is tartózkodtam, extrém esetben például Hajdú Győző, akinél szennyesebb alak soha nem rontotta az erdélyi magyar irodalom csoportképét, én szó nélkül elhagytam a helyiséget – ez az egy levegőt nem szívás, vagy nem szívás szindrómája. Csak azért említem ezt, mert Géza sokkal kompatibilisebb figura volt. Ő hasonló helyzetben talán kezet rázott, teátrális ölelésekbe kezdett, rögtön megtalálta azokkal is a hangot. Talán azért is volt ez így, mert őt valamiért inkább elfogadták, mint engem, akiből sugárzott irányukba a megvetés, míg Géza csak viszonozta a maga lazaságával a bratyizó közeledésüket. De nem is erről van most szó. Inkább arról, hogy voltak, igaz, kevesen, kitűnő és nagyon közeli barátaim is, akikre mindig számíthattam.

Azt jól gondolom, hogy az erdélyi irodalomban az egyik hozzád nagyon közelálló ember Székely János lehetett?

Hát csak nagyon áttételesen. Ahogy mondod, lehetett magatartásunkban némi közös vonás, hasonlóság, a konokságra gondolok. Kölcsönösen tiszteltük is egymást. Távolról. Ő azért máshol, más, talán kényesebb, érzékenyebb környezetben mozgott, Marosvásárhelyen, Hajdú Győző és Sütő közvetlen közelségében. Nem is titkolta róluk a véleményét. Sokkal idősebb is volt nálam, más gondokkal terhelten. Mivel Kolozsváron ritkán fordult meg, komolyabb kapcsolatba egymással sosem kerültünk. Miután meghalt, akkor keresett fel a felesége, és közölte, hogy én voltam a kedvence. Hát, ezt életében…

Ügyesen rejtegette…

…nem nagyon érzékeltette velem. Jól tette. Szemérmes ember volt.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_18

Azért is kérdeztem, mert én meg azt gondoltam, így lehet. Ha még tudsz mondani valakit, akit nem előlegezek meg, kit mondanál még abból az erdélyi-kolozsvári életedből, abból a szellemi körből?

Bretter Györgyöt említeném elsősorban, aki számomra sokat, szinte biztonságot jelentett, közeli, baráti viszonyban voltunk, aztán meg Csiki Lászlóval. Szilágyi Istvánnal is elég sokáig, aztán valami elpárolgott a kapcsolatból, nem is tudom, mi. Csak úgy magától. K. Jakab Antal is barátom volt, egész addig, amíg el nem kalauzolta magát a szélsőjobbos ábrándok mezejére. Oda nekem már nem volt bejárásom. Máig nem értem, mi történt vele. Na, meg Tamás Gazsival is találkozgattunk.

Közel is laktatok.

Úgy van. Tényleg közel is laktunk egymáshoz. Bretter a Sétatéren, Gazsi, Jakab Anti, Király Laci, mi a Szamos mentiek, velem együtt a Dónát út környékén.

Ha Brettert mondtad meg Tamás Gazsit, két gondolkodót, filozófust is megjelöltél, amiből látható, hogy szellemileg mennyire sokszínű volt ez közeg…

Igen, a hatvanas évek derekától, ahogy említed, majdnem a hetvenes évek végéig izgalmas dolgokat is lehetett ott látni, mozgatta egy egészségesen sokszínű igyekezet. Mondogattam is akkoriban, hogy Erdély akkori szellemi életében, beleértve a képzőművészetet, a zenei életét, akár a műszaki tudományok területét, minden együtt volt egy egységes, önálló kultúra kellékeként. (A kolozsvári magyar egyetem, az mondjuk nem erősítette azt, amiről beszélek.) Már ha bármi esélye lett volna a román szellemi elit részéről partnerségnek egy közös Erdély képzetét illetően. De nem volt. Aztán egyszer csak észrevettük, lassan-lassan elhullanak legjobbjaink, elindult egy amolyan elhalálozási roham, az elit kezdett erodálódni, és akkor érezhetően megingott bennünk az eszményi Erdély-kép illúziója is. Lehet, az autonómia szótól sokan frászt kapnak, amúgy politikai értelemben eleve hülyeség is volt, merő ábránd, de az én eszmélésem idején Erdélyt még magyar-román-szász közös birtoknak képzeltük, és nehezen szabadultunk az ehhez fűződő rögeszméktől.

Mint a Vajdaságban, illetve Jugoszláviában, nagyjából hasonló…

Nagyjából… És ahogy ennek a politikai és történelmi esélyei látványosan fogyatkoztak, úgy fogyatkoztak szép lassan azok is, akik legalább az eszmét ébren tarthatták, és létükkel is indokolták volna, így aztán a következő nemzedék más tapasztalatokkal ennek az álomképnek körvonalait sem vélte környezetében fölfedezni, és ismerve a hatalom természetét, már csak a tisztes túlélés esélyei mentén gondolkodott.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_9

’45 után a romániai magyar értelmiségnek egy jelentős része – más okokból, mint Magyarországon – erős reményeket táplált a kommunista párt iránt, azt gondolván, megjelenik egy alternatíva a Vasgárdával szemben, amely a kisebbséget, kisebbségi jogokat megerősíti. Ez valószínűleg elég hamar lelepleződött. A román kommunista párton belüli szerepvállalások a magyar kisebbség képviselői részéről mennyire voltak szerinted kollaborációk, és mennyire volt értelmes szerepe adott esetben egy Fazekasnak vagy Domokosnak?

Ez most is nagyon ambivalens megítélés alá esik. Én sem fogom most valamelyik nézetet erősíteni, a tutit se fogom megmondani. Kollaboráció volt, persze. Erről most csak röviden, mert nemzetiségpolitikával nem foglalkoztam, a román politikai életben való magyar részvételt akkoriban elfogultan, nagyon egyoldalúan ítéltem meg, nem volt pontos rálátásom az akkori eseményekre. Csak polgári megérzéseim voltak. A probléma korábbi időkre nyúlik vissza, mivel Erdélyben, a gondolkodásban, majdhogy a közéletben is egy elég érzékelhető baloldaliság létezett, annak egy szoft változata, amivel rokonszenveztek még a protestáns elkötelezettségű írók, értelmiségiek, akár lelkészek is. Bizonyos fokú empátia és érzékenység élt irányukban az erdélyi értelmiség körében. Apám, aki igencsak konzervatív beállítottságú prominens erdélyi személyiség volt, szintén kapcsolatban állt velük. Az arisztokrácia és a baloldali gondolkodás között ott nem szakadékok tátongtak, ilyen tekintetben akkoriban és már korábban is sokkal nyitottabb légkör uralkodott.

Talán nem is véletlenül. A protestáns gyökereket is továbbgondolhatjuk.

Igen, némi túlzással, elfogultsággal mondhatjuk, Erdély inkább volt a türelem földje. Ha akarjuk, ez a szellem már a tordai országgyűlés határozataiban (a XVI. század második fele, reformáció) is felismerhető. Helye volt ott a múlt század első felében az egészséges baloldaliságnak is. A Korunk ugye, a Gaál Gábor-féle… A háború és az azt követő fordulat, a kommunista hatalomátvétel után természetes volt, hogy olyan egyetemi tanárok, szociológusok, írók-költők, művészek, akik vagy rokonszenveztek a baloldallal, vagy vállaltan odatartoztak, valamilyen módon beépülnek az új rendszer struktúráiba. Ilyen volt például Méliusz József, Balogh Edgár, Csőgör Lajos orvosprofesszor, Gáll Ernő, Földes László – hogy csak személyes ismerőseimet említsem. Az eredetileg szocdem irányultságú értelmiségieket, miközben fokozatosan ők is kiábrándultak, a rendszer hamarosan kitaszította kebeléből. Következtek a konstruált perek, Méliuszt, Balogh Edgárt, Csőgört, Jordáky Lajost, az egykor szocdem magyar népi szövetségi személyiségeket, mind-mind bebörtönözték. Ezzel párhuzamosan folyt a Márton Áron püspök-, Vencel József-, Kurkó Gyárfás-féle hazaárulási per – melynek édesapám is vádlottja volt. Méliusz József például, egy időben a szamosújvári börtönben tőlem néhány méterre a szemközti cellában volt elszállásolva. Az ártatlanul elítélteket később rehabilitálták olyan értelemben is, hogy visszanyerték korábbi állásukat, ám tényleges befolyásukat már nem, igazi funkciójukat elveszítették, attól fogva őket már csak valami méltányossági parkolópályán tartották. Ami a kormányzati szerepet vállalókat illeti, ott már igen vegyes társaságot találunk, gyanúsan hangzó nevekkel. Nem is igen volt érezhető, kinek van némi hatalom is a kezében. De mi tagadás, a sok gyáva, karrierista mellett, Fazakas János például adott esetben tudott megértő partner lenni és akként viselkedni is. Itt jegyzem meg, én akkoriban hivatalos meghívásra két alkalommal is kizárólag Fazakas személyes utasítására kaptam útlevelet. Na és ugye, az élő szobor Domokos Géza! Aránylag fiatal ember létére, a semmiből előbukkanva (háromszéki tehetséges fiatalként került ki tanulni a Szovjetunióba), egyszer csak a legmarkánsabb szereplőjévé vált az egész erdélyi magyar társadalom érdekképviseletének, aki azt valóban érdekképviseletnek tekintette, és minden befolyását annak érvényesítésére fordította. Egészen kiváló egyéniség volt, tiszta sziget a moslék tengerében. Ahol ő megjelent, a román pártaktivisták is bókolva üdvözölték. Igazi boss volt, bizonyára tudta magáról, és a hatalommal szemben a végsőkig kihasználta.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_10

Mivel vívta ki ezt? Ennek a történetébe egy picit bevilágítasz?

Nem tudom, mennyire tudnék. Amikor utoljára találkoztam vele, bizony annak már több mint tíz éve, nem volt alkalom mélyebb beszélgetésre. Talán azért is hívott, keressem meg Sepsiszentgyörgyön, vagy Kovásznán, már nem is tudom, ahol visszavonulása után lakott. Szándékomban is állt, miután kiszállt a közéletből, talán morális kötöttségektől mentesen kicsit felszabadultan tudtunk volna beszélgetni. Addig halogattam, amíg már nem volt kit fölkeresni. Mások jobban ismerték – ha még élnek! –, nem szeretnék most felületes elemzésekbe bocsátkozni. Valahogy megteremtette a maga autoritását, tudta, mit mikor, kivel, és miért. Úgyannyira, hogy a végén a rettenetes és rabiátus Elenát, Ceaușescu feleségét, a tudósnőt is sikerült halálosan fölcukkolnia, aki abban tetszelgett, hogy időnként, havi rendszerességgel magához rendelte a kultúra ágazatainak prominens képviselőit teázással egybekötött kis eligazításra. Domokos itt, mint központi bizottsági tag és a Kriterion kiadó igazgatója és ki tudja még milyen okból rendszeres vendég volt. A többi jelenlevőtől lehetett megtudni, hogy fellépésével a kezelhetetlen asszonyt is le tudta nullázni, aki egy ilyen alkalommal mérgében a golyóstollát is kettétörte, és berekesztette az értekezletet. Mondom, boss volt, a szó jó értelmében, méltán érdemelte ki a román értelmiség tiszteletét is. Karizmának hívjuk ugye az ilyesmit.

Anélkül, hogy korrumpálódott volna.

Ilyesmi föl sem merülhetett vele kapcsolatban. Ja, és még valami: a rendszerváltás után azok közül, akik korábban politikai-közéleti szerepet vállaltak, részei voltak a nomenklatúrának, beleértve köztiszteletben álló írószemélyiségeket is, nos, azok közül ő volt az egyetlen, aki a magyarság újjászerveződésekor felállt, és felhívta az egybegyűltek figyelmét korábbi viselt tisztségeire, KB-tagságára, és kérte múltja kivizsgálását, ahhoz, hogy a továbbiakban hitelesen munkálkodhasson. Másnak ilyesmi eszébe se jutott.

A szellemi függetlenséged zálogát láttad az írásban? Voltak együtt- és kölcsönhatások, vagy pedig ez megint csak a megzabolázhatatlan, szuverén akarat, aminek ne járjunk a végére?

Azt hiszem, az utóbbi. Óvatlan voltál, hogy könnyelműen a számba adtad a választ, de ez tényleg így van, azt hiszem. Nem tisztázott ez magamban sem, hogy miként alakult ez a sorsomat végül meghatározó dolog. Biztos, most sem tudunk a végére járni. Nem láttam én ebben semminek a zálogát, a szellemi függetlenségét sem, inkább ez utóbbi lehetett az, ami arra fele indított. Mindig szerettem képzelődni, a valóság fiktív mását keresgélni, erre egyéb eszközök híján az írás kínálkozott. Mondjuk.

Amikor elkezdtél írni, megtapasztaltál egy olyan plusz élményt, amihez onnan kezdve ragaszkodtál? Mert közben arról is beszélsz, hogy igazából te egy lusta pali vagy.

Úgy van. Olyan életmódra vágytam, amelyet talán ez a sokak számára komolytalan foglalkozás viszonylag és ideig-óráig biztosíthatott. De ebben benne volt a szabadság képzete is, meg is érintett, jó érzés volt kötetlenül járni-kelni, néha üres zsebbel is. Hát igen, az Utunkban hétről hétre közölt halom karcolatnak, tárcának piszkos anyagi ösztönzői voltak. Viszonylagos polgári jómódban jó részüket eszem ágában sem lett volna megírni. De akkoriban nagyon szegény voltam. Tényleg, már korábban is elárultam magamról, lusta vagyok.

Akkor mi vitt tovább? Mi volt a svung?

A svung? Mikor mi, amikor novellát írtam, nem a heti penzumot, tényleg nagyon megjött a kedvem. A második kötetemnek, a Plusz-mínusz egy napnak a felét vagy a kétharmadát kézzel papírfecnikre körmölgetve írtam meg olykor petróleumlámpa fényénél a hegyekben. Hazatérve aztán egyúttal átfésülve készre gépeltem őket. Tehát tudott az nagyon működni, olyankor is, amikor nem a heti lapzárta sürgetett. Egyébként mindig nagy kihagyásokkal dolgoztam, olyan is volt, miután ide áttelepültünk, hogy ’82-től tíz éven át úgyszólván semmit nem írtam.

És akkor mit csináltál?

A Magvető szerkesztője voltam.

Dolgoztál, és hazajöttél?

Például. Volt ugye a család, ez-az, akkoriban volt András fiam kisgyermek, ahogy ott sertepertélt körülöttünk, kitöltötte az életünket. Aztán úgy a nyolcvanas évek vége felé kezdett motoszkálni bennem egy korábbi történet terve, a Sinistra. Szokásomtól eltérően már a címét is kitaláltam, és azt is, hogy miről fog szólni. Lehet, még tele bizonytalanságokkal, nem elég világosan, nem volt benne minden a helyén, de tudtam, menet közben minden megoldódik. Aztán szerencsére történt velem egy majdnem végzetes autóbaleset, és megvilágosodtam. A lábadozás hónapjai alatt rátaláltam a számomra is végigjárható útra. Amint a többhetes kómából magamhoz tértem, a családon kívül a Sinistra volt az első és legfontosabb gondolatom. Akkor már más képpel élt bennem az egész történet.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_7

Nyilván nehéz tetten érni, de van-e valami halvány emléknyomod arról, hogy egyszer csak úgy döntesz, az erőteljesen novellisztikus, kis formákat, amelyekben addig jelen voltál, valamilyen módon átléped? Kis túlzással azt mondom, provokatívan és direktben, hogy megcsinálhattad volna a Sinistrát egy elbeszéléskötetnek is.

Nem. Ettől függetlenül lehet, annak tetszik, mondhatnák sokan, hogy így is az. Igen ám, csak azonos szereplőkkel, azonos helyszínen, egy azonos téma és súlypont körül keletkezett írások együttesét bízvást lehet regénynek, egy regény fejezeteinek nevezni. Amellett eleve regényt akartam írni. De azt hiszem, manapság föl sem tűnik, ha túllépünk egy-egy műfaji meghatározás kötöttségein.

De miért akartál regényt írni?

Mért ne akartam volna? Egyébként azért, mert tudtam, hogy ez a történet már nem fér százötven oldalnál kevesebbe, akkor meg már terjedelmi okokból is biztosan regényt fogok írni. Miközben joggal gyanítottam, hogy nekem az lineárisan nem fog menni, mert akkor belegabalyodok olyan szálakba, amiket kibontani, vagy éppen bogozni kellene, miközben azok engem nem érdekelnek, művészileg is fölöslegesek. Tehát ebből a halmazból, ami a Sinistrát mint helyet körülveszi, csak bizonyos helyzeteket tárok fel, egymáshoz lazán kapcsolódva, amelyeket a helyszín és a történet amúgy is összefog.

Most elgondolkodtam… Amikor arról faggatnak, hogy születik meg a szöveg, nagyjából azt mondod, egy novellához egy fuvallat kell neked, amin az időjárástól egy hangulaton, gesztuson keresztül nagyon sok minden érthető. Ezzel megvagyok egy novella erejéig. De amikor azt mondod, hogy a Sinistrában többet láttál, nagyon érdekel: hány fuvallat jött, és hogyan rajzolódott ki az egész?

Akkor is csak egyetlen fuvallat érkezett. Egyetlen komoly fuvallatra gondolok, amely belengte az egész tájat, és az agyamat, élni kezdett, amit elképzeltem. Aminek előre megéreztem a sodrását. Aztán magával is ragadott egy darabig. Egyetlen helyen torpantam meg, éreztem a beálló szélcsendet, meg azt, hogy az már állóvíz, ami körülvesz, hogy ilyen szép hasonlatokkal éljek. Van egy történet a Sinistrában, amelyikben – bár nagyjából mindent tudtam róla, amit ilyenkor kell –, mégis már harmadszorra ugrottam neki, és valamiért valami még mindig hamis volt benne. Valami bosszantó idegenség áradt a szövegből. Aztán hirtelen rájöttem, mi a baj, és nagyon meglepődtem. Az, hogy én ezt a történetet most nem alanyi módon, hanem valaki másnak a szemével látom. Ezen pedig csak egy módon lehet segíteni: úgy is kell megírni. Akkor pedig: ki kell lépjek az alanyi szerepből, és a pasit, aki addig én-szerepben mesélt, ki kell rakjam, harmadik személybe. Így is lett, úgyszólván pillanatok alatt elkészültem vele. Szorult helyzetemben a Verhovina írásakor is éltem ezzel az eljárással. Balszerencsémre! Nem folytattam idejében idevágó tanulmányokat, olyan tekintetben, hogy az érvényes irodalomtörténészi szemlélet egy ilyen fogást hányszor tesz lehetővé egy életmű keretében. Megállt a torkomban a levegő, amikor olvastam az ÉS-kvartettben (a Verhovina volt terítéken), hogy az egyik résztvevő mindjárt azzal kezdte, hogy ilyesmit csak egyszer lehet megcsinálni. Hát én ezt nem tudtam. Azt hittem, hogy élhetek ilyen eljárással akár többször is, ahányszor csak akarom, és a helyzet megkívánja. Azt hittem, ha a történet előadása úgy alakul, pozíciót kell váltani, mert az író számára megváltozott a történet látványa. Alaposan ki lettem oktatva. Kiderült az is, ráadásul, hogy az irodalomtörténész a kiosztott olvasmányt unta. Ehhez annyit, hogy meglátásom szerint a deklarált unalom nem indokolja kellőképpen a kritikus jelenlétét egy irodalmi művet éppen minősítő grémiumban. Ettől függetlenül, fenti okok miatt az osztályzatából levont bizony nem kevesebb, mint két jegyet. Szóval ezzel így jártam. Igaz, az esetből nem tanultam, ma sem tennék másképp. Erről most is ugyanaz a véleményem, lehet, hogy ezzel a fogással néhány olvasót pár percig zavarba hozok, de megéri, ha ilyen áron tisztább szöveget adok ki. Nem hiszem, hogy különös bátorság vagy elvetemültség kell egy ilyen rendhagyó lépéshez.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_23

Milyen tapasztalataid vannak a fordításokkal kapcsolatban; voltak-e visszajelzéseid, amelyekből azt érezted, valami gyökeresen félre van értve?

Nem nagyon, a félreértések engem itthon irritálnak, amikor azt hallom, hogy a Sinistra a Ceaușescu-korszak látképe. Mert nem az, végképp nem arról szól. Ezt mindig el kell hárítanom. Na már most ezzel a nézettel találkoztam külföldön is. Ott nem vettem annyira rossz néven, mert hát onnan lehet, hogy tényleg így néz ki, ugye. Mégis, ha erre alkalom kínálkozik, próbálom több-kevesebb sikerrel ezt a vélekedést eloszlatni. Azzal, hogy itt Kelet-Európáról nem pedig Románia 80-as éveiről van szó, és ez számomra egy térség általános és nem föltétlenül egy történelmi időszakhoz kötött látványa. Aztán az, hogy túl katasztrofikus, apokaliptikus, már nem történelmi kötődés kérdése, az már az értelmezés szabadságához tartozik. Mindig tiltakoztam az ellen, hogy a történetet konkrét történelmi környezetbe helyezzék, jóllehet beazonosítható elemei egy szűkebb, ismerős térséget sugallnak valahol a keleti Kárpátokban, abban a régióban, amelyben ténylegesen gondolkodom. Az írói szándékot helyenként korán észrevették, mármint azt, hogy kerülni kell a konkrét földrajzi, táji, történelmi párhuzamokat, mert bár esetlegesen találkozunk olyanokkal, itt inkább másról van szó. Külföldről, régi demokráciákból az egész dolog egy kicsit másképp néz ki. De talán az ügy lényegét megértik, ugyanis ez a világ, amiről írók, Zürichtől, Madridtól, Berlintől csak látszólag esik távol. Történelmileg sincs olyan messze, politikailag sem, főleg pedig emberi mivoltunktól. Fenyegetése nagyon is közeli. A történelemben nincsenek lezárt ügyek, csak emlékezetes békésebb korszakok, amelyekkel párhuzamban ott kísért az a másik, ami anakronisztikusan folyamatosan bennünk van.

Vízióról van szó, világos. A Szénégetők-kötetet nézem; amikor újra kiad az ember egy ilyet, akkor újraolvassa, és szembesül valamivel?

Mindig mindent újraolvasok. Most ősszel újra meg jelent a Fülesbagoly, most olvasom húsz év után újra, nagyon jó kis könyv. Most is tudok neki örülni.

Vannak időnként azért egy-egy központozásról, szóközről észrevételeid, hogy itt azért…?

Vannak, van ilyen, gyakran. Az bizony gyakran előfordul, hogy na, basszus, ezt másképp is lehetett volna. De az ilyesmit csak én veszem észre.

Felemlegettünk egy félmondat erejéig az első szöveget, a Téli napok címűt, ami az Utunkban jelent meg. Most újraolvastam, és – halk zárójelben jegyzem meg – nagyjából el tudom gondolni, miket vennél ki, mit és hol vonnál vissza, hol tennéd kopárabbá a nyelvi világot, ami ott sem fényűző. Az a szöveg honnan érkezett? Miért az volt az első? Nem igazán volt előzménye, üres papírjaid voltak előtte…

Mert az nem kitalált helyzet volt. Egy létező állapot kitalált, lehetséges folytatása.

Neked volt rossz a gyomrod, mondjuk így.

Mondjuk. És elképzeltem, hogy fiktív körülmények között mi lehet ebből, merrefele lehet egy banális eseményt tágítani. Anélkül, hogy nekem ebből korábban valós élményeim keletkeztek volna. Viszont elképzeltem, hogy egy ilyen helyzet milyen feszültséget vihet bele egy párkapcsolatba, vagy mit okozhat egy családon belül, milyen indulatokat gerjeszt. Ennyi az egész. De ez az egyetlen ilyen természetű írásom, ez volt a belépőm, kényesen kellett egyensúlyoznom. Akinek az első írását kivették, az jó időre elásta magát.

Nagyvizit-Bodor-adamnal_22

Értem. A beszélgetés elején szóba hoztad, hogy sokkal erőteljesebb hatást gyakorolt rád a zene, mint az irodalom vagy bármi. A szövegeid ritmikája vagy zeneisége annyira erős, hogy ráhagyatkozhatsz? Ami diktál, ami nem fogalmi, nem direkt nyelvi?

Igen. Nagyon is. Adott esetben a szórend. Ez az én legnagyobb bajom a fordításokkal. Ezt nem veszik észre. Nálam a mondat lejtése, a ritmus és valami, ami a szavak fölött lebeg, baromian fontos. Élőbeszédben erre nincs gondom, de amikor írok, a mondatba valamit még belehallok. Amikor idegen nyelven újraolvasom magamat, akkor ennek hiánya zavar a legjobban.

Ha billenés van, akkor az, ott zavar…

Igen, ez az, ami zavarni tud. Persze lehet, a dolog csak számomra fontos, amit én erénynek tartok, azt itt is, ott is jószerével negligálja manapság a kritikai szemlélet. A szövegek személyiségébe nem is próbálnak behatolni. Hermeneutika. Mit lehet kifacsarni, kiértelmezni egy szövegből, minél nyakatekertebb metaforákat, asszociációkat. Brrr…

Holott ez volna a dolog lényege…

Egyvalaki azért erre is felfigyelt, és egy alkalommal, egy helyütt ki is emelte ezt a Verhovina olvasása kapcsán. Külföldön még felületesebbek. Kiszúrnak a történetből egy motívumot, aztán elemezni kezdik, összehordanak róla egy csomó hülyeséget. A Sinistra angol fordítása után megjelent néhány bírálat, recenzió, 10-15 anyagot láttam, amit interneten utolértem. Hát az egyiknek – csak azért mesélem el, hogy milyen ott a kritikai szemlélet – az volt a címe, hogy Anal Fucking

Ne hülyéskedj! Ez kemény…

És tessék kitalálni, miért. Azért, mert a Sinistra egyik fejezete úgy végződik, (gyönyörű lírai kis jelenet), hogy a pasi (Andrej) zaklatott állapotban sílécen barangol az erdőben, és találkozik a félig-meddig kedvesével, megörülnek egymásnak. A nő szegény gyalogosan, mire a pasi maga elé állítja a sílécre, és így ereszkednek tovább, közben megoldja rajta a ruhát, letolja a felesleges rongyokat, összeérnek, melegítik egymást. Ha belegondolunk ugye, nem is lehet az olyan rossz. Egy fagyos délután, a Kárpátok kellős közepén… Ez nekik bizony „anal fucking”, innen már csak egy lépés van a hard pornóig, míg nálam mindez csak a szabadság önfeledt pillanata. Ha már így állunk, legalább az aberráltak körében emelte volna meg a könyv példányszámát, de hogy zárt intézetekben emelkedett volna az eladási ráta, ilyesmiről nem tudok.

Még szerencse, hogy a Bovarynét meghagyták egyelőre…

Egyelőre…

És nincs beleszólásod? Hát mégiscsak tied a jog, nem?

Hát, nem röhögtetem magam…

Szerző: litera.hu