litera.hu: Bodor Ádám: Ott lapul a májunkban

Tudtam, hogy a hatalom nagyon jól tudja, ki vagyok, tehát nem járatom le magam előttük sem, hogy írásaimmal a rendszernek benyalok, nem próbálom elhitetni velük, hogy megváltoztam, mert úgysem hiszik, ha lehallgatnak, tudják, hogy nem igaz, így nem kell hamis szerepeket magamra erőltetnem. – A ma 80 éves Bodor Ádámmal készült nagyvizit-interjúnk első részét olvashatják.

Olvastam veled a múltkor egy beszélgetést, ahol azt kérdezték, hogy ’82 óta, amikor átjöttél-átjöttetek Magyarországra, és itt élsz Budapesten, mit jelentett neked ez a város. Azt mondtad, hogy tulajdonképp íróilag nincs vele dolgod.

Így van. Nem is tudom, hogy ehhez most mit tehetnék még hozzá. Nem izgalmas, nem inspirál. Ennek megértéséhez annyit jegyeznék meg, hogy az én erdélyi évtizedeim, négy és félről beszélek, elláttak egy életműre való meghatározó élménnyel, tapasztalattal. Erdélynek a táji, etnikai viszonyai kezdettől fogva megragadtak, erre az entitásra telepedtek teljes súlyukkal a kommunizmus mindennapjai. Amivel én ideát találkozom, az művészileg már közömbös, teljesen érdektelen.

Tehát az Erdélyt követő évtizedekben majdnem mindegy volt, hol élsz?

Így is mondhatnám, de nem mondom. Mert nem biztos, hogy így is van, ezt most már utólag nem lehet megítélni.

Alkotói értelemben kérdezem.

Igen, úgy. Miközben úgy néz ki, hogy mindegy. Csak hát Budapest mégiscsak az otthonom, családilag is tulajdonképpen itt rendezkedtünk be. Mindenesetre fura állapot: én Berlinben is, a nyelvi környezetet, kultúrát beleértve, otthon éreztem magam, mégis más az, amikor itthon kinézek az ablakon a Bajcsy-Zsilinszky útra. Otthonosságérzés, valami ilyesmi.

Az van azért itt neked?

Van persze, már régebbről is. A háború utolsó éveiben, én akkor 8-9-10 éves voltam, Budapesten laktunk, a város képe, hangulata akkor nagyon belém ivódott, földrajzilag is nagyon ismertem a várost.

Hol laktatok Budapesten?

A Bartók Béla (akkor Horthy Miklós) út és Ménesi út sarok, utóbbit akkor Nagyboldogasszony útjának hívtak. Tehát megvolt nekem a város, érzelmileg is. Később aztán elhidegültünk. Úgy értem, Budapest is. Nagyon megváltozott a város hangulata, akkor is, ha még mindig egy élhető, áttekinthető környezet. Meghittségéből sokat veszített. Átminősültek a régi, emblematikus helyek. Az Oktogonon volt például az Abbázia kávéház, ugye? Most valami rideg bank van a helyén, tele mosolytalan emberrel.

Volt, amikor gyerekként láttad ezt a várost a bombázással együtt. Aztán később, ha olykor és nagy nehezen, de elengedtek téged Romániából, a hetvenes években, és amikor a nyolcvanas években gyökeret eresztettél, és most itt vagyunk egy 2016-os jelen időben. Tehát egy rétegzett Budapestről van szó, nem? 

Igen, föltétlenül, ha a Budapest-élményemet így korszakokra osztjuk. Korábban, ha a fölemlegetett hetvenes évekre gondolok, az például függő állapot volt, amit folyamatosan beárnyékolt a kötelező hazatérés gondolata, amellett bármennyire is otthonos lehetett számomra, mégis kicsit kirándulásszerű volt, ahonnan az ember az élmények begyűjtése után hazatér, amikor az ember csak a felülettel ismerkedik, és társadalmilag a helyet mélységében nem éli meg.  Ez persze az embernek az életmódjával is összefügg. Kolozsváron megint másként éltem, mit itt. Közben, ahogy telnek az évek, az embernek egy várossal szembeni elvárásai is alakulgatnak.

Otthon még megvannak azok a helyek, amelyek számodra fontosak voltak, vagy pedig azok is átalakultak teljesen? 

Fizikai állapotukban, hellyel-közzel, arculatukban már kevésbé, de nagyrészt még megtalálhatók. Ugyanakkor tartalmilag, morálisan már elidegenedve, érzelmileg pedig közömbösen. Alig maradt néhány hely…

Azok is másképp.

Érthető, mert telik az idő. A dolgok rendje szerint az idő múlásával egy város is alakul, arculata változik, de ez Kolozsvár történetében bántóan esett meg, nincs is más, egykor patinás erdélyi város, amelyik mind a kommunizmus, mind pedig az azt követő lazább évtizedeket ennyire megszenvedte volna. Kolozsvár, a szülővárosom, ahol 46 éven át éltem, mostanra mind tárgyi valóságában, mind abban, amit magából áraszt, teljesen elidegenedett, a város egyénisége megváltozott. Tudni kell, hogy egy Szeged vagy Debrecen méretű, mintegy százötven-kétszázezer lakost elbíró település lélekszáma ma már a félmillió felé közelít. Az utca képe és közönsége drámaian átalakult. Ez egyrészt szándékos erőfeszítések eredménye, olyanok kerültek a város élére, akik érzelmileg nem lettek, igazából nem is lehettek a gazdái. A régi, eredeti városképre hajtottak rá, hogy azt eltüntessék, elhomályosítsák. Sikerült. Miközben egy új, valamennyire karakteres arculathoz hiányzott a képzelőerő, így nem is sikerült azt megteremteni. Ott maradt pusztulófélben a régi, a közbeékelt történelmileg otromba, tájidegen elemekkel. Egy túlontúl eklektikus hazafias értelmetlenség, esztétikai káosz lett a fölösleges szorgoskodásból. Három utcája, ha maradt, ami képes felidézni a város régi hangulatát. Úgyhogy Kolozsvár érzelmileg most már alig jelent valamit, nem túl nagy öröm oda vissza-visszatérni. Miközben az ember azért újra és újra oda vágyik, aztán ahogy kiszáll a kocsiból, vagy leszáll a pályaudvaron, oda az egész. Ahova annyira készültünk, nincs többé.

És Erdélynek a vidéki vagy falusi övezete, tehát ez az egykor archaikusabbnak tekintett rész, és mondjuk a Radnai-havasok, a Madarasi-Hargita, ott azért megtalálod az otthon-pontjaidat?

Igen, persze, igaz, azok sem a régi állapotukban, de megvannak. A klasszikus menedékhelyek. A Madarasi-Hargitára pár hétre minden márciusban elmegyek, kora ősszel évről évre visszatérek a Radnai-havasokba is.

Az a menedékház vagy turistaház megvan még, amiről olyan sokat beszéltél, hogy az volt számodra a szabadság „helyszíne”?

Nincs, leégett.

Leégett?

Igen. A Radnai-havasokbeliről beszélsz, ugye?

Igen. Hogyne…

Nos, korábban mondogattam is, egyszer biztos leég, az lesz a végzete. Ami aztán egy állítólagos öngyulladás következtében valóban bekövetkezett, porrá égett. Azért én az ilyen öngyulladásokban nem hiszek, gyufa kell ahhoz is. Valakinek elege lett belőle. Fizikai állapotát tekintve rég megérett a pusztulásra, minden ízében, teljes állagában kiöregedett, szemmel láthatóan agonizált, roskadozott. Egyébként kalandvágyó egyén számára korábban kiváló hely volt. Néha heteken át egymagam fagyoskodtam ott, az épület, a falán tátongó rések miatt tulajdonképpen kifűthetetlen volt. Reggelente első utam a fáskamra felé vezetett, ám előbb az éjszaka lehullott hóban kellett ösvényt ásni, majd a havas-jeges tuskókat becipelni, végül nagy igyekezettel tüzet gyújtani. Megvolt az egésznek a varázsa, legalábbis számomra, senkit sem biztatok ilyen túlélőtúrákra, az ilyesmi döntően az egyén hozzáállásán múlik. Van, aki egy napig sem bírná ott ki. Most már én se. Mostanság, már amikor arrafele járok, ottlétem idejére egy erkélyes szállodai szobát választok.

És az nem kényelmetlen neked?

Ó, nem. Onnan élvezem, a pazar kilátást, mondom, van saját kis erkélyem is. A szálló konyhája sem mellékes. Ez most már egészen más, mint egykor, elkényelmesedtem. A Hargitával megint más a helyzet. A korábbi, igazi nagy síelések korszaka tulajdonképpen egy autóbalesettel lezárult. Ez már csak utójáték, epilógusa egy hőstörténetnek. Azért a Hargitára is évről évre visszatérek, síelgetek, de ez már korántsem a régi, mégis jólesik biztonságos, kellemes lakhatási háttérrel a régi pályákat végigtapogatni. A március nagy részét most is ott töltöm.

Az egyik novelládban megírod, egyszer előfordult, hogy eleged lett az ember nélküli tájból, és akkor megláttál egy magányosan üldögélő asszonyt a buszállomáson. Fellelkesedtél, de a történet végül kudarccal zárult.

Igen, igen. Ez nem novella, hanem maga az élet kihívása volt, azt hiszem, A börtön szagában olvashattad. Hogyne emlékeznék. Nem buszállomáson, hanem a menedékház ablakából, a kaptató alján pillantottam meg a nőt, a megszépítő messzeségben. Aztán sajnos, ahogy közeledett, a tünemény besorolása egyre inkább a bányarém kategória felé tolódott. Valamivel később a férje is megjött…

Egy marha részeges pali…

Látom, emlékszel. Egy véralkoholista fényképész volt, gondolom, a felesége külseje fölött érzett bánatában ivott reggeltől napestig. Egy barátommal voltam akkor ott, és mivel láttuk, hogy egymás között barkohbáznak, meglehetősen gyenge színvonalon, kihívtuk őket páros mérkőzésre, a tét egy-egy üveg rum volt. Sajnos mindig mi nyertünk, többet, mint amennyit illett volna meginni. A következményekre most személyiségi okokra való tekintettel nem térnék ki, mivel partnerem a Kolozsvári Opera igazgatója volt. Távozásunkkor, együttlétünk emlékére, kis rigmust is faragtam szobájuk ajtajára, így szólt: Ha nem is félsz te semmi vésztől, őrizkedj a fényképésztől.

Milyen volt akkoriban Romániában a rum? Mert én azt tudom, hogy itt milyen volt…

Borzalmas, az itteni egykori kommersz rum alatt kábé öt osztályzattal. Olyan volt, hogy bizonyos hőmérsékleti viszonyok közt az üveg aljára egyszerűen kicsapódott két-három ujjnyi réteg fekete kátrány, méreg, miazmás salak. Amikor nem látszott, persze megittuk, ott is lapul a májunkban azóta is..

Erdélyben volt még egy fantasztikus ital, azt sosem fogom elfelejteni, ez valószínűleg most is tartja magát, decinként töltötték, a köményes pálinka. 

Az is szörnyű kotyvalék bírt lenni….

Igen. Ugye?

Házilag aránylag iható, ha férjét szerető figyelmes gazdasszony készíti, jókedvvel már-már fogyasztható is. Amit boltokban forgalmaznak, az egy hangulatrontó, kemény, barátságtalan ital. Mégis Székelyföldön kedvelik, jobbára ezzel teszik tönkre magukat az emberek.

Belenéztem most, amikor ide készültem, A börtön szaga című beszélgetőkönyvedbe, és ott Balla Zsófi felteszi neked a kérdést, hogyan úsztad meg azt a legendás, és nagyon sok embert kiterítő/leterítő erdélyi (noha nem feltétlenül csak erdélyi, hanem kelet-közép-európai) alkoholizmust. Én is ismertem nagyon sok embert, ott is meg itt is, akiket ez kiterített. 

Néhányan belehaltak.

Igen, röviden. 

Jó, azért az italozásnak van egy igen kellemes oldala, az az állapot, ami az embert átsegíti egyik napból a másikba. Persze csak addig, amíg az ember ismeri és képes ellenőrizni a kedvtelés határait. A folyamatos alkoholos állapot egy illúziókkal teli, kompenzációs hazugságokra épülő, párhuzamos tudati állapotba vezet, volt alkalmam ezt közeli barátokon is fölmérni. Inni úgy érdemes, ha az ember tisztán kezdi, így módjában áll ténylegesen átélni, ahogy az alkohol szétárad a sejtjeiben és lassan-lassan kezd berúgni, ezek az italozás igazán értékes, megbecsülendő percei. És persze fölismerni a pillanatot, amikor haza kell menni lefeküdni. Tudom, nem könnyű. Én próbálkoztam, igyekeztem kedvteléseimet kézben tartani, és ha akadt is néhány rendhagyó, kivételes alkalom, én napközben nem, csak este kezdtem kortyolgatni. A nap fénypontját mindig az esti órákra tartogattam.

Mondod is, írtad is, hogy napszálltáig nem, de aztán voltak olyan hosszú napok, hogy úgy döntöttél, már lement a nap. 

Mondom, előfordultak kivételes alkalmak. Ilyenkor deklaratíve intézkedtem, a napot bár még fönn ragyogott, egyszerűen lementnek nyilvánítottam. No de mondom, tudni kellett kezelni valahogy ezt a dolgot, éppen a túlélés reményében. Mert inni kellett, ha az embert valami apró kis öröm érte, azért, ha meg baj volt, az pedig mindig volt, azért. A túlélés stratégiája lett volna, azzal a kockázattal, hogy a túlélési kísérletbe könnyen bele lehet pusztulni. Szóval valamilyen formában kezelni kellett a dolgot. Mindig csodáltam, hogy alkotó szellemű emberek mennyire képtelenek hajlandóságaik fölött minimális kontrollt gyakorolni. Mert ismerjük el, az italozás tud fölemelő órákat is szerezni, akkor pedig kár azokat mértéktelenséggel elrontani.

Elismerjük. Anélkül, hogy elemző módon gondolkoznék a szövegeiden, mégiscsak van bennük egy kíméletlen, ugyanakkor játékos panteizmus. Hogy a természettel, meg ezzel az egész világgal olyan viszonyban vagy, amelynek a végzetét elfogadod, és amennyire lehet, megpróbálod élvezni. Hajlam ez, vagy kifejlesztett fogékonyság?

Én egyiknek sem nevezném. Hajlamunk több mindenre kiterjedhet, fogékonyságunk is lehet szerteágazó, de ez a vonzalom bizonyára mélyebb, talán atavisztikusabb, filozofikusabb, hiszen amikor engedsz neki, a mindenség egy közeli darabjához járulsz, és ha a kultivált természettől eltekintünk, akkor nem más ez, mint az elemekkel való találkozás misztériuma. Amiben benne van ugye az is, hogy a fizikai világnak annál a részénél próbálkozol, amely nem kötött az emberhez, tőle függetlenül létezik, és minden más ismert létezést megelőz, és túl is él. Ha kiülsz egy hegyoromra, és a gördülő kövek robaját, a szél süvöltését hallgatod, bámulod az égbolt alatt elrohanó felhőket, amint a sziklákat súrolják, nem véletlen, ha az jut eszedbe, hogy mindez így volt a felfoghatatlan régmúltban is, már rég nem lesz ember a földön, és ez a látvány akkor sem változik. Hogy az éjszakai csillagos égbolt rettentő mélységeiről ne is beszéljünk. Matematikailag a világ majdnem megfejthető, de egy bizonyos ponton túl már nem, marad a feloldhatatlan paradoxon. Van itt a közeledben valami, amit fogalmaid képtelenek lefedni. Nincs magyarázat, ettől le tud nyűgözni. Ha egy kis kalandvágy is van benned, abba ez a vonzalom is belefér. Benne van a hiábavalóság izgalma: ilyenkor egy kicsivel közelebb kerülsz valamihez, amit soha nem fogsz megtudni. Valami ilyesmi bújik meg a vonzalom hátterében. Persze ha akarom, a dolog ennél sokkal egyszerűbb. A  természet – legalábbis itt a mérsékelt égöv alatt – a felhőktől tépett sziklás ormokon túl, illatos rétekből, csobogó csermelyekből, susogó fenyvesekből, madarakból, tehenekből, kedvelhető dolgokból  és nagymértékben az ezekhez kapcsolódó képzelt elemekből áll. Azért mondom, több ez, mint hajlam, vagy kifejlesztett fogékonyság. Talán atavisztikus örökség. Akkor a legjobb, ha azt mondom, nem is tudom, hogy mi. Egy biztos, számomra a szabadság virtuális térsége, az egész, amiről most beszélünk, nagyon jó dolog. Szerencsémre, nagyon korán kerültem a bűvkörébe.

Azért is kérdeztem rá erre, hogy belenőttél-e, mert nem nagyon engedsz utat az érdeklődő olvasónak, hogy az a, mondjuk egytől hétéves-nyolcéves korodig terjedő időszak, milyen élményvilágot jelentett számodra.

Benne volt ez is. Nem vagyok alanyi alkat, én ezt az egészet magánügynek tekintem. Azok a benyomások, tapasztalatok, amelyeket akkor szereztem, nem átruházhatók, amúgy merőben személyesek. Amit én akkoriban megéltem, azt mások másféleképpen élnék meg. Különbözünk egymástól, így tulajdonságaink nagy része annyira partikuláris, hogy mások számára jószerével megközelíthetetlen.

De a börtönről mégis alanyilag tudsz beszélni, nagyon erősen.

Nem tudom, lehet. Talán, mert titokban azt is fikciónak tekintem. Mindig kissé röstelkedve emlegetem, mert úgy érzem, azok méltók igazán a megszólalásra, akik nálam mérhetetlenül többet szenvedtek. És ha megszólalok is, az sem alanyiság, olyankor inkább a világ egyik rendhagyó látványáról próbálok tudósítani. Lehetőleg érzelemmentesen, ilyenkor tényleg fikciónak fogom fel, azt is, ami akár velem is megesett. Egyébként magamról nem nagyon tudok írni. Megtörtént dolgok engem művészileg igazából nem izgatnak.

A börtön szagára is fikcióként gondolsz? Úgy dolgoztál a szöveggel?

Igen, mondhatni. Így könnyebb volt kezelni. Az történt, hogy nagyon elégedetlen voltam a beszélgetéssel. Mármint magammal. A végén olyan szöveget kaptam kézbe, amitől teljesen elidegenedtem. Kedvetlen voltam, a beszélgetés az én hibámból kétségkívül rossz passzban történt.
Helyre akartam hozni. Ahogy írni kezdtem, megjött a kedvem…

A rádióban ment le egyébként.

Igen. Mondom, kedvetlen voltam, nagyon rossz időpontban, nem részletezem. De később megkaptam az egész szöveget, mert a Jelenkor le akarta közölni. Akkor azt mondtam, hogy rendben, de így nem, kérem a kimásolt szöveget. Éppen Németországban laktam pár hónapon át egy pfalzi udvarházban, egy hegyoldalban, ahonnan egyszerre látszott Karlsruhe, Heidelberg, Mannheim és ami közöttük terült el, így amikor nem azt néztem, nekiestem az írógépnek és teljesen átírtam saját egykori szövegeimet.

Mégis megmaradt az élő beszéd lüktetése.

Lehet, néha én is úgy érzem.  De én írói munkának tartom.

Erdéllyel kapcsolatban sok előítélet él, amelyek amúgy nincsenek tapasztalatok híján. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy a rendszer és annak mindennapjai nem ugyanazok, nincs teljes fedés és felügyelet. Ha a Cola bárra gondolok, ahol gyakran összeültetek, pezsgő szellemi életet látok.

Olvastad a Fülesbagolyt?  Vagy baglyot.

Hát hogyne, persze. 

Annak a kilencvenöt százaléka még Kolozsváron jelent meg. Utána lehet nézni. Letartóztatás, házkutatás, száműzetés, félelem, rezignáció, erről szóltak a novelláim, mégis megjelenhettek. Egyetlen írásomat vissza nem utasították. Tudod, miért? Mert megírtam őket. A meg nem írt novellák tényleg soha nem jelennek meg. Baljós előjeleket követően a nyolcvanas évek elején állt be a durva fordulat. Gyanakodni már a hetvenes évek végén lehetett. Akkor is döntöttük el Anikóval, hogy megpróbálunk áttelepülni, mert számolni kell azzal, hogy a türelmi időszak véget ér, egyszer csak becsukódik minden ajtó előttem. A folyamat elindult, látszott, a közlési lehetőségeim ott előbb-utóbb megszűnnek, és akkor ennek a szépen induló nagy ívű pályának, hogy ironikus legyek, egyszer csak vége lesz. Ami pedig a pezsgő szellemi életet illeti, volt az bizony Kolozsváron nagyon. Egy időszakban minden együtt volt, ami egy nemzetiségi kultúrából nem hiányozhat, csak aztán kezdtek porladozni a sarokkövek, kezdtek meghalni azok, akikre számítani lehetett. Volna. Volt ott, ha nem is pezsgő, de bugyborékoló élet. Az sem a Colában. Művészek kávéháza volt, tagsági igazolvánnyal. Amint helyet foglaltál, jött a pincér, kedveskedve odahelyezett az asztalra egy csokor virágot, benne a kis lehallgatókészülékkel. Amúgy a Securitate terepasztala volt, ha lett volna humorérzékük, az ott hallottak fölött, amennyi hülyeségről beszéltünk fölszabadultan, remekül szórakoztak volna. De nem volt, ők csak füleltek. Ezt mi tudtuk, és tojtunk az egészre. Mert nem lehetett másként élni. Nem mintha nem tudtuk volna pontosan, mi vesz körül, egyszerűen élni akartunk, a szabadság illúziójával. Borzasztóan tudtam sajnálni azokat, akik erre képtelenek voltak. Én néha, amikor kellett, tudtam élni a szabadság érzetével. Ezért is tudtam társaimnál  felszabadultabban írni. Fura, kétértelmű helyzet volt: tudtam, hogy a hatalom nagyon jól tudja, ki vagyok, tehát nem járatom le magam előttük sem, hogy írásaimmal a rendszernek benyalok, nem próbálom elhitetni velük, hogy megváltoztam, mert úgysem hiszik, ha lehallgatnak, tudják, hogy nem igaz, így nem kell hamis szerepeket magamra erőltetnem. Ez fölszabadított. Megjegyzem, a hatalom mélységesen megvetette azokat, akik korábbi hibájukat korrigálván gyáván behódoltak. Utálták a saját besúgóikat is, de nagyon.

Valószínűleg ebből táplálkozik a próza is, hogy van egy paradoxonja, tulajdonképpen a börtön szabadított meg téged, nem? A börtön tett szabaddá. Ha jól értem.

Pontosan, erről beszélünk. Azért történt ez így, mert nekem már nem volt rejtegetni valóm a hatóság előtt. Ismernek, ennél fogva megengedhettem magamnak, hogy arról írjak, amit egy történetből éppen kiérzek. Azért mind a mai napig nem értek mindent. Lehet, egy ezredes asszony, vagy valamelyik pártfejes felesége titokban szerelmes volt belém? Hogy ezt mégis miért tűrték el tőlem ilyen mértékben, az számomra rejtély, mások számára még inkább az. Ráadásul mint egykori politikai elítélt, nem lehettem szerkesztőség tagja, bárhol próbálkoztam, mindenütt elutasítottak! Közben nyakra-főre közöltek. Meg voltak őrülve? Utólag érdeklődtem, ott, ahol írásaim legjava megjelent, a kolozsvári Utunk irodalmi lapnál, hogy most már elmondhatják: mi volt akkoriban a helyzet velem? Azt mondják, hogy a cenzúra, amit finoman csak sajtóigazgatóságnak hívtak, néha beszólt, hogy a főszerkesztő elvtárs szerint miről szólnak ezek az írások. És akkor beszélgettek rólam vagy öt-tíz percig. Végül megegyeztek abban, hogy a novellában nincsenek rendszerellenes kitételek. Fura is lett volna ugye, ha magukra veszik. Mesélik, volt ugyanakkor egy író, aki nem éppen pártfunkcionárius volt, de kultúrfronton a városi vezetésben tüsténkedett, na, annak aztán a körmére néztek, pedig szegénynek írásait – maga is beteges alkat lévén – csak patologikus aberrációk színesítették. Az olyasmit odafönn nagyon nem szerették. Ő ugyanis mint exponált személyiség, nem publikálhatott akármit.

És más szemmel nézték nyilván, más szemmel olvasták is.

Nekem azzal volt mázlim, hogy társadalmilag le voltam írva. És azzal is, hogy magyar vagyok. Ugyanez másként működött a román írókkal kapcsolatban. Ott nem volt irgalom. Ha én ugyanezt román íróként írom meg, semmi esélyem nincs. A román írókra sokkal jobban figyeltek, az ország szellemiségét, irodalmát ők képviselték. Magyar részről egy dologra kellett nagyon vigyázni, hogy a nemzetiségi kérdést ne nagyon feszegessük, a történelmi múltunk elemzésébe se merüljünk el túlságosan. Nekem könnyű dolgom volt, mert ezek a gondok nem kívánkoztak bele a prózámba. Mázlista voltam. Igaz, nem minden szempontból.

Neked relatíve későn érkezett meg az irodalom. Azt mondtad, inkább a zene volt fontos és a történelem, aztán néha leültél egy üres lap elé, és nem történt semmi.

Úgy van, a fontosabb dolgoknak el kellett jutni az agyamig. Úgy látszik, el kellett telnie egy bizonyos időnek, hogy abból, ami lassan leülepedett bennem, abból történet keletkezzék.

Bíztál nagyon magadban, vagy?

Bíztam. Másként hozzá sem fogok. Aztán ahogy az első két-három írásom elkészült, tudtam, hogy megvan.

A Téli napok volt az első novella, ugye?

Igen. Langyos kísérlet volt, komoly téttel: vajon most befogadnak? A következő már A kivégzés volt. Akkor éreztem, megvan, megfogtam. Igen, már akkor tudtam, hogy lesz ebből valami. Már ha hagyják. Ez akkoriban nagy kérdés volt. Mondták a fiúk a szerkesztőségben, hogy ha a cenzúra az első írást kiszúrja, vége. Ha hagyják – mármint a pártközpont plusz politikai rendőrség –, akkor zöld lámpát kapok, egyelőre. Hát hagyták. Lehet, bánják néhányan ezt is.

Az ottani erdélyi környezetben és abban az irodalmi gondolkodásban, kulturális észjárásban ugyanúgy megvolt ez a társtalanságod?

Bántóan idegen voltam, kilógtam a sorból. Nem olyan értelemben, hogy én éreztem volna magam idegennek, hanem ezt tapasztaltam az irodalmi élet csinálói részéről. Igen, a társtalanság első pillanattól megvolt, ami egyébként nem baj. A művész magányos lény, amit megteremt, az a magány pillanataiban születik. Nem szeretem a műhelyeket, a négyeket, az ötöket, inkább őrzöm a szuverenitásomat. Ezt kezdettől fogva észre is vették megfelelő helyeken, és ahhoz képest tiszteltek vagy utáltak.

És amikor átjöttél Magyarországra, mit éreztél? Mennyire oldódott ez az egész, és mennyire láttad, hogy irodalmilag kezdenek reálisan bemérni? Most nem akarok előreszaladni, de Balassának az első kritikájára emlékszem. 

Jó, egy dolgot azért tisztázzunk. Kedves erdélyi kollégáim gondoskodtak arról, hogy a hírem ne nagyon jusson túl a határon. Azok, akik ma nem fukarkodnak irányomban elismerő dicséretekkel, és utazgattak korábban is, Budapesten még véletlenségből sem ejtették ki a nevem. Otthon se gyakran. Most minden kommentár nélkül mesélem: amikor Mészöly Miklós a hetvenes évek közepe táján, vagy épp a vége felé Kolozsváron járt, bejelentkezett az Utunk szerkesztőségébe, ahol én hetente publikáltam. Épp benn voltam, dumálgattunk, kávézgattam, mire kijött szobájából Szilágyi Pista főszerkesztő-helyettes, aki egyébként valamennyi írásom aktív patronálója volt, és megkért, most legyek szíves, távozzam, mert mindjárt jön Mészöly. Tényleg nem kommentálom. Így néztem én ott ki. Hogy itt Magyarországon? Nemigen érdekelt a dolog, gondoltam, előbb-utóbb kialakul valami. Kezdett is alakulni. Távozásom évében még Kolozsváron megjelent A részleg című novellám, jóllehet tudtam, nem szokás megjelent írásokkal házalni, de ezt bevittem a Kortárshoz, azzal, hogy jó, tudom, már rendelkezik bizonyos előélettel, mégis úgy gondolom, talán nem árt itt is megjelentetni. Furcsán néztek rám, de miután elolvasták, Száraz György és Orbán Ottó lelkesülten úgy döntött, eltekintenek a gyakorlattól, és a novellát azonnal közlik. Mivel korábbi jelentkezésem ’71-ben inkább a filmszakmához kötött (Fábri Zoltán – Plusz-mínusz egy nap), és más korban is történt, én tulajdonképpen ezt tekintem belépőnek. Lett is visszhangja Hubay Miklóstól Soros Györgyig. Aztán ’85-ben megjelent az Eufrátesz Babilonnál, igen, azt már tényleg észrevették, annyira, hogy ’86-ban már József Attila-díjat kaptam. Nem nagyon vettem én részt itt sem az irodalmi életben. Nem jártam irodalmi rendezvényekre se itt, se Erdélyben, csak akkor, ha az történetesen, szerencsétlen módon személyemhez kapcsolódott. Balassa szövege biztos egy kicsit melegebben érintett, mintha valaki éppen elmeszelt volna. De inkább higgadtan, tárgyilagosan tudomásul vettem. Cinikus társaság ez a mienk.