„Miért kellene betiltani az egyslágeres előadókat?” – interjú Dorozsmai Péterrel
Költői azt mondani, hogy a zenekar nem mosópor, mondja Dorozsmai Péter, és még azt is hozzáteszi: Nehéz meghúzni, hol a határ, ahonnét a mennyiség már a minőség rovására megy. Dorozsmai több mint két évtizede vezeti az ország egyik legnívósabb stúdiójának számító Tom Tom-ot és a hozzá kapcsolódó sikerkiadót. A dobok mögött a Korál, majd az East tagjaként alkotó, jazztanszakot végzett zeneszerző-producer saját bevallása szerint az életét tette fel egy gyorsan híguló szakmára.
Dorozsmai Péter elmélete szerint, ha valaki minden idejét, pénzét a zenélésbe invesztálja, hangmérnökként dolgozik, lemezkiadót vezet, produkciókat futtat fel és még a papírmunkának is neki fut, annak híre megy. S valóban, legyen bár szó a BBC filmzenéiről, az eurovíziós dalfesztiválról, kortárs jazzről vagy minden idők Ákos-slágereiről, Dorozsmai és az általa alapított Tom Tom kiadó és stúdió nevébe előbb vagy utóbb törvényszerűen belebotlik az ember.
“Mindenhol ott vagyok” – ért egyet a producer, aki egyben azt is leszögezi, nem csak a szakmán belüli rangsorolásban, de az utóbbi években erősen felhígult és önmagát egyre gyakrabban félreértelmező mezőnyben sem hisz. “Engem is zavar, mikor a semmiből előkeveredett zenészek, kiadók, producerek iszonyatos mellénnyel osztják az észt és önmagukat kiáltják ki szakembernek” – mesél a több, mint három évtizede pályán lévő Dorozsmai, aki szerint azonban a szakma immunrendszere még kitart. “Egy kókler – hiába adja elő magát – előbb vagy utóbb, de idegen testként lökődik ki a szervezetből. Ebben a szakmában nem lehet, de legalábbis igen nehéz magyarázni a nem tudást, mint tényt. Ha valaki kiskirályként érkezik a feljátszóba, majd az első hangon elcsúszik, nem nagyon takarózhat semmivel” – vélekedik a hangmérnök hozzátéve, a kulcs – most, ahogy mindig is – a hiányzó alázat lenne.
Az ezredforduló környékén a Tom Tom Recordsot a hiánypótlás, az aktuális zenei döntéshozóktól való elszakadás szándéka hívta életre. A kiadó vezetőjeként Dorozsmai úgy látja, 15 év elmúltával még mindig gyakran elvakult vagy egész egyszerűen dilettáns emberek ülnek a zeneipar felelősségteljes pozícióiban.
“Veszélyes, hogy a mai napig értékek vesznek bele az érdektelenségbe, csak azért, mert egy, az ízlésformáláshoz elegendő hatalommal ellátott ember önkényesen ítélkezik. Bizarrnak érzem, hogy egy zenész bármilyen korban és korszakban ahhoz idomuljon, mit játszik a rádió. Mivel az ember ebből él, próbál olyan dalokat írni, amelyek a legkisebb kockázattal képesek lejátszásokat produkálni, de azt, hogy rádiós szerkesztők vagy fesztiválok szervezői mondják meg, milyen zenét csinálhatsz, régen és most is nagyon beteg dolognak tartottam” – mondja a Tom Tom Records vezetője, aki szerint ma már a helyzet az internetes eléréseknek és a mindenki számára nyitott nemzetközi terjesztésnek köszönhetően korántsem annyira drámai, mint azt egy petőfi rádiós lejátszási lista alapján gondolnánk.
Dorozsmai szerint az, hogy egy zenekar “mennyire találja ki magát”, egyedül az indíttatás függvénye, az azonban tényként kezelhető, miszerint az utóbbi évek hazai poptermése jószerivel a brandépítésről, a piac kiszolgálásáról, a kereslet és kínálat összegereblyézéséről szólt.
“Elfogadott és mindennapi cél, hogy egy produkcióval pénzt akarjunk keresni. Ilyenkor pedig az is magától értetődő, hogy az ember elkezdi azon törni a fejét, miként fejhetne meg egy projektet” – állítja a producer bevallva, bár ezzel a mentalitással zenészként nem tud azonosulni, mint kiadó, megérti és elismeri a létjogosultságát. “Miért kellene betiltani az egyslágeres előadókat? Egyetlen dalra – ha a csillagok is úgy állnak – akár egy egész karriert, egy egész életet fel lehet húzni.”
Dorozsmai meglátása, hogy a “megcsinált és a komolyabb művészi indíttatású produkciók” közti feszültség, az egészséges piac velejárója. “Mindkét oldalnak szüksége van kompenzációra: igazán költői azt mondani, hogy egy zenekar nem mosópor, ám ez nem változtat a tényen, miszerint a profi a jót is el tudja adni.”
A producer saját bevallása szerint a kiadói működésének első évet a nagy kiadókkal szembeni valódi kereszteshadjáratként élte meg, amely során minden egyes általa képviselt zenekart személyes ügyeként kezelt és nem foglalkozott vele, “megszedi-e magát valaki egy projekten, vagy sem.” Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy a Tom Tom Records hosszútávon csak úgy maradhat életképes, amennyiben képes önmagát finanszírozni. “Nyilvánvalóan vannak produkciók, melyek zeneileg értékesek és úgy érezzük, hogy a magyar kortárs zene részeként kint a helyük a polcon, ám természetesen nem csak ilyesfélékkel foglalkozik az ember” – állítja ma a kiadó vezetője, aki szerint, ha egy produkciót “magasművészetnek minősítenek” az önmagában még nem jelenti azt, hogy alkalmasint ne lenne képes visszatermelni az előállítási költségeit. “Hienért legalább annyira tudok lelkesedni, mint Eötvös Péter kortárs szerzeményeiért. Csak azért, mert valami mainstream, vagy neadjisten pont rétegzene, nem söpörhető le az asztalról. Arról nem is beszélve, hogy szükségünk van olyan előadókra, akik – ha kell – képesek gyorsan és sok lemezt eladni.”
A Tom Tom-on keresztül többek közt Ákost dalszerzőként, Mága Zoltánt felvételeinek elkészítésében, a Quimbyt pedig kiadóként segítő Dorozsmai az évek során ezen egyensúlynak megfelelően szemezgetett a popszakmából.
“Szép lenne, ha az ember kezét nem kötné ilyen szorosan a piac és csupán a saját ízlését kiszolgálva képes lenne tisztességgel megélni. Mint stúdió, nem tehetem meg, hogy küszöbön kívül tartsak bárkit is. Az én feladatom az, hogy a művész igényeit maximálisan kiszolgálva, magas minőségű hangfelvételt készítsek. Mint kiadó, lehet szelektálni, de hazugság lenne azt állítanom, hogy mikor látom, hogy valamiben sok pénz van, elvi okokból inkább hagyom, hadd menjen” – mesél Dorozsmai, aki szerint a kulcs a mainstream produkciókból befolyó tőke visszaforgatása az önmagukban nem rentábilis, ám szeretett projektekbe.
Azzal persze a producer is egyetért, egy-egy produkciónak néha csak elegendő időre van szüksége. “Komolyan örülök, hogy például a Quimby Kilégzés című lemezére annak idején rábólintottam. Az, hogy az album dalai közül mára több is igazi klasszikussá lett, elégedettséggel tölt el” – vélekedik Dorozsmai, hozzátéve a Quimby remek magyar példa arra, hogyan tarthat fenn a közönség akár évtizedeken át egy zenekart. “Az igazi siker alulról és csak lassan érkezik. Amennyiben egy előadót odafentről ejtőernyőztetnek, ideig-óráig talán kitart, ám mivel, alatta nincs senki, ki megtartsa, hamar beszakad.”
Divatos megállapítás, hogy ugyan a magyar zeneipar szereplői, lehetőségei önmagukban adottak, a szakma felborult arányai megakadályozzák, hogy a magyar kortárs elkeveredjen a nemzetközi felhozatallal. “Sokszínű kínálathoz azonban először is sokszínű igényekre van szükség.”
“Abban a pillanatban, mikor a magyar előadók elhiszik magukról, hogy nincsenek törvényszerűen ehhez az országhoz kötve, rögtön megtörténhet az áttörés” – szögezi le Dorozsmai, aki már többször megtapasztalta, milyen az, mikor külföldön figyelnek fel az emberre. A magyar popszakma utóbbi két évének egyik leghangosabb sikere volt a Parfüm című dalához készült videoklippel internetes világhírnévre szert tevő Boggie, akinek karrierjét az első demoktól egészen az Eurovízióig Dorozsmai egyengette.
“Mikor a Parfüm elkészült, rengeteg helyre elküldtük, a legtöbben pedig válaszra sem méltattak. Amikor pedig nincs semmiféle reakció, a zeneszerző bizony kezdi fogni a fejét, hogy biztosan rosszul csinált valamit. Majd hirtelen, egyik napról a másikra millió fölé szaladt a klip számlálója, onnantól kezdve pedig minden frissítéssel tízezreket ugrott a nézettség. Amerikában rögtön elkelt 800 album, ötezren töltötték le a dalt” – prezentálja a számokat a producer, aki szerint kulcsfontosságú volt, hogy mikor a statisztikák alapján “Brazíliától Ausztráliáig mindenki a Parfümöt nézte”, az interneten keresztül rögtön meg is lehetett vásárolni a dalt vagy akár a teljes albumot. “Érvényesülés szempontjából ma már tényleg csak ízlés kérdése, hogy valaki épp Londonban, Berlinben vagy Budapesten szeretne alkotni” – mondja a producer.
A lemezipar kétezres évek közepétől számított mélyrepülése komoly kiesést jelentett a Tom Tom számára is, mely egy véletlen folyamán belesodorta a stúdiót – egy Magyarországon még jobbára szűz terület – a filmzene felvételek világába. “Tíz évvel ezelőtt a BBC öt évre szerződtetett minket egy tévésorozat nagyzenekari felvételeire. Hogy el tudjuk végezni ezt az egyetlen megrendelést, olyan beruházásokat eszközöltünk, melyekbe normál körülmények között ebben az országban soha nem merne belevágni az ember. Szerencsénk volt” – mesél Dorozsmai, elárulva, immár tíz éve, hogy a külföldi producerek gyakorlatilag egymásnak adogatják a stúdió kilincsét, a Tom-Tom pedig filmzenék terén felkerült a világpiaci térképre.
“Hála egy speciális rendszernek, kivitelezhető, hogy egy szimfonikus zenekar itt üljön nálunk, a zeneszerző pedig Sydneyből, Los Angelesből vagy a világ másik feléről valós időben instruálja az együttest. Nem kell iderepülnie, s mégis rendkívül jó minőségű, ám a nyugatinál jóval olcsóbb zenészgárdával dolgozhat” – magyaráz a producer.
“Hogy miért mi? Amiért a Mercedes is Magyarországra jön autót gyártani: Magyarország most az az olcsó munkaerőpiac, amely a végeredmény tekintetében mégis megüti a nyugatabbra megszokott színvonalat és minőséget.”
Dorozsmai szerint azonban egyszer ez a buborék is kipukkad. “Magyarország esetében a fő kockázat, hogy a tarifák nyugati szintre kúsznak, miközben a térség ázsiója még elmarad az új, nyugati riválisokéhoz képest. Arról nem is beszélve, ugyan most mindenki Magyarországot választja, de jövőre már lehet, hogy Bulgáriát.”
