A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

“Míg nem marad más, csak a lüktető, élő hús” – Gazelle Twin-interjú

2015. november 4., 12:00

Egy igazi nő bármely testrészén hordhat harisnyát – Elizabeth Bernholz egy brightoni szoba sötétjébe bugyolálva egy albumnyi rémisztgető dal kapcsán szült magának gonosz alteregót. A Gazelle Twin énekesnőjével budapesti koncertje előtt nyers húsról, nőiességről és felhangolt hűtőszekrényekről beszélgettünk. 

7935f0c3-bf01-4c6d-9a7e-e410ad390f0e

Open Air Rádió: Miért éppen a szemeket takarod, miköben a szád szabadon marad?

Elizabeth Bernholz: A praktikus okokon is túlmutat, hogy a zenémben komoly szerepe van az üvöltésnek, a zihálásnak, a kilégzésnek, egy csomó olyan ösztönös funkciónak, mely egészen máshogy hat, ha elválasztjuk tőle az arc több részét. A száj a fogakkal együtt nagyon tiszta, sallangmentes  jelzés, talán hadüzenet: nem véletlen, hogy az album borítóján is csak a lehántott, nyers hús keretezi.

O.A.R.: Mit jelent számodra a hús?

E.B.: A húsban mindig is ott volt a brutalitás, az erőszak tisztasága. Be akartam bújni az arc, a mimika, a mímelt fintorok mögé, a bőr alá. Számomra az egész arról szól, hogy addig gyalulom a színházat, míg tényleg nem marad más, csak a lüktető, élő hús. Mert, ha valami ennyire csupasz, ennyire sebezhető, nincs vesztenivalója, ez pedig képes vakmerővé, vérmessé tenni bármit. Arról nem is beszélve, hogy soha nem akartam a saját arcomat egy lemez borítóján viszontlátni.

O.A.R.: Mi jelenti a legnagyobb frusztrációt az életedben?

E.B.: Talán, hogy megértsem, magam mit s miért teszek. Ahogy felnősz, különféle ingerek, behatások érnek, reagálsz a világra, amelybe beleszülettél: választások elé kerülsz, melyek korántsem annyira egyértelműek, mint arra számítottál. Könnyű elveszíteni a biztos talajt a lábad alól. Sokszor úgy érzem, be vagyok zárva a tulajdon fejembe. Ez soha nem kellemes.

O.A.R.: Hogyan viszonyulsz az erőszak jelenségéhez a mindennapokban?

E.B.: Hiszem, hogy az erőszak jelen van, körülvesz és soha, de soha nem annyira éles és körülhatárolható, mint ahogy az esti hírekben mutatják. Az erőszak a feszültség és a feloldás, a rendszer, amelyben élünk, a kapitalizmus alapja: elég ellátogatni egy bevásárlóközpontba, rögtön megkapjuk az emberi indulat elképzelhető összes árnyalatát.

O.A.R.: Szeretnél magadra agresszív emberként tekinteni?

E.B.: A düh – ugyan igen széles skálán mozogva – mindig is az életem részét képezte, néha egészséges, néha egészségtelen mértékben.

O.A.R.: Hogyan merít ebből a Gazelle Twin?

E.B.: Olyan ez, mint mikor kitárod az ablakot és betódul a hideg, friss levegő. Úgy érzed tisztul a fejed és új erő költözik a végtagjaidba. A gyerekkoromat és a tinédzseréveimet, gyakorlatilag az egész felnőtté válásomat olyan események határozták meg, melyeket nem jó érzés a mellkasomban tartanom. Gyakorlatilag az egész Unflesh-lemez erről szól. Felvenni olyan volt, mintha végigpörgettem volna az életemet, anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, mit is művelek.

gazelle111

O.A.R.: Milyen szerepet játszott Brighton ebben a kísérletben?

E.B.: Brightonba azért költöztem, hogy klasszikus zenét tanuljak, egyben ez volt az én első szárnypróbálgatásom is, otthontól távol. A város zenei közege talán a brit átlagnál némiképp egészségesebb: nincs akkora teperés, mint másutt, így tényleg van lehetőséged magával a zenével s nem annak a tálalásával foglalkozni. Ez persze nem változtat azon, hogy Brighton is tele van hipszterekkel, akik a trendekkel együtt vonulnak fel s alá, mint valami esős évszak vagy épp aszály.

Miközben a lemezen dolgoztam, szinte soha nem hagytam el a házat magát. Bezárkóztam, s gyakorlatilag a szobámban írtam meg az összes dalt.

O.A.R.: Hogyan viszonyulsz London, mint zeneipari fellegvár képéhez?

E.B.: Szerencsésnek mondhatom magam, mert menedzsment van a hátam mögött s úgy istenigazából soha nem kellett szembenéznem a nagybetűs zeneiparral. Egyszer megpróbáltam, de rövid idő után rá kellett jönnöm, képtelen lennék életben maradni egy ilyen terepen. London borzasztóan sűrű, rettentő sok zenekar, a klub, a kiadó és épp ezért talán túl sok a választási lehetőség. Egyébként sem gondolom, hogy egészséges lenne az, mikor egy város gócpontként ekkora figyelmet kap, kiváltképp mikor a legizgalmasabb dolgok már korántsem Londonban, hanem más, kisebb városok még nem fröccsöntötté változtatott undergroundjában zajlanak. London ma tele van profikkal, akiket már nem tüzel fel más, csak a pénz.

GAZELLE_TWIN_1

O.A.R.: Mi az első dolog, amit szeretnél, hogy az emberek észrevegyenek rajtad?

E.B.: A Gazelle Twin számomra alterego sőt, affér. Önmagam megcsalása. Annak ellenére, hogy gyakran vannak erőszakos gondolataim, a mindennapokban kerülöm a konfliktusokat, csendes vagyok, néha túl csendes is. Talán a legjobban annak örülnék, ha az emberek elfogadnák, nem vagyok ijesztő. Más vagyok, mint a zeném.

O.A.R.: A Gazelle Twin hangzása puritán, mégis zörejekkel teljes. Hogyan írnád körül a kedvenc zajodat?

E.B.: Születésemtől fogva körül vagyok véve különféle gépekkel, alig észrevehető mechanikus neszekkel, melyek alapjaiban határozták meg, a mai napig mit is keresek a zenében. Az elektromosság hangja kiváltképp kedves számomra. Kiskoromban, egy hatalmas erőmű mellett laktunk, így állandóan hallani lehetett az áram tökéletes, meleg búgását. Olyan szinten beépült a mindennapjaimba, hogy jószerivel a csendem részét képezi. Azt hiszem, talán G-ben duruzsolt, impulzusszerűen, mint a hűtőszekrények. Imádtam azt a hangot, megszelídített, úgy aludtam el rá, mint egy csecsemő.

O.A.R.: Milyen az ideális közönséged?

E.B.: Azt hiszem, nem viselem a színpadokat. Szeretek a szó szoros értelmében közel kerülni a közönséghez, elkapni a tekintetüket még, ha ők nem is látják a szemem. Csak akkor tudom berántani őket, ha tényleg közel kerülök, ha nem tudják elfordítani a fejüket attól, mi előttük történik.

Mindig is foglalkoztatott a férfiak és a nők reakciói közti különbség, elvégre tagadhatatlan, hogy az egész Unflesh albumot áthatja valami furcsa nőiesség. Nem kecsességről van szó, sokkal inkább olyan indulatokról és érzelmekről, melyek óhatatlanul csak nőkhöz kötődhetnek. Mindezen túl, soha nem volt célom, hogy minden apró zenei-vagy szövegbéli utalás fel legyen fedezve, meg legyen fejtve, át legyen élve valaki által. Ez nem popzene, ez nyúzás. Csak fogd és vidd, ami tetszik.

“Úgy élünk, mint a patkányok” – Dmitry Glukhovsky-interjú
dec. 21., 11:30
“Ki akarná egy robot szívét?” – Jojo Mayer & Nerve-interjú
nov. 10., 9:47
“Miért kellene betiltani az egyslágeres előadókat?” – interjú Dorozsmai Péterrel
nov. 2., 8:30