A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

Open Air Rádió – A VOLTSoundSziget.

Minden ellen lázadj fel, de legfőképp magad ellen – Frenk koncert a Kobuci kertben.

2017. augusztus 30., 15:41

Frenk augusztus 29-i, keddi, vagyis tegnap esti Kobuci kertbeli koncertjén egyszer csak újra feltámadt az, amit mindannyian úgy ismerünk: rock ’n’ roll – de egyre ritkábban találkozunk vele. Szubjektív beszámoló következik.

Én a Fekete Lyuk generáció vagyok. A Sky Channel generáció. Az MTV generáció. A rendszerváltó generáció. A Berlinben leomlik a Fal generáció. A Metallica fellép 1991-ben az AC/DC előtt a Monsters of Rockon a Népstadionban generáció. A Faith No More fellép 1992-ben a Guns N’ Roses előtt a Népstadionban generáció. A Bruce Springsteen és Sting fellép az Amnesty Internationalön a Népstadionban 1987-ben, másnap matek óra, újabb 1-es generáció. A van egy bélásod?, telefonálnom kell generáció. A Kurt Cobain meghal egy tetszőleges keddi vagy szerdai napon generáció. Az Iggy Pop fellép a Szigeten generáció. A David Bowie fellép a Szigeten generáció. És a többi. A történelem egyik legjobb pillanatában születtem, amiben semmi érdemem sincs; így alakult. Csak hálás lehetek azért, hogy az elmúlt évtizedekben megélhettem azt, amit. Például ezt a 2017 augusztus végi, kedd esti Frenk koncertet, ami, ha talán nem is bírt akkora revelációval, mint a fent említett események, számomra eddig 2017-ben mégiscsak az egyik legemlékezetesebb mozzanat volt, ha nem is jelentőségében, hanem azért, mert Frenk előadásának köszönhetően mindez újra szembejött velem.

A Kobuci kert – ahogy az angol mondja – Budapest egyik „best kept secret”-je. Egy fákkal borított, színes fényekkel megvilágított, de főként sárga, békebeli, nyersfa burkolattal körbeépített, kellemesen kajaszagú hely, ami úgy találta ki magát mára, hogy oda mindig jó legyen belépni, akármi is legyen a program, de ha célirányosan megyünk, akkor még jobb legyen. A Kobuci kert egyedülálló objektum a mai magyar budapesti valóságban. Annyira nyugodt és megnyugtató hely, hogy amikor elkezdődik egy koncert, a közönségnek idejébe – jó sok idejébe – telik felfogni, hogy zene szól, fel kéne állni, és oda kéne gyűlni a színpad elé. Sokaknak ez nem is mindig sikerül, de ez ott nem is baj.

Frenknek nem régi rajongója, hanem régi csodálója vagyok. Először a Szigeten láttam kb. 2006-ban vagy 2008-ban, valami félreeső kis színpadon az egyik főút mentén. Ha jól emlékszem, épp Prince-t játszott, amikor odaértünk a koncertjére. Természetesen akkor, amikor Prince még bőven élt. Ő nem facebookos Prince-rajongó. Egyedül volt, egyedül játszott, egyedül énekelt, ami normális esetben nem szerencsés felállás. A Jimi Hendrix Experience óta tudjuk, hogy a rock ’n’ rollhoz minimum három ember kell. De ettől függetlenül, álltam, néztem, megérintett, aztán elégedetten bólogatva, félboldogan távoztam.

fotó: Pritz Péter

Eltelt sok idő, és Frenk első, 2006-os szólólemeze, a Szívzörejek után megjelentette 2010-es Nagyvárosi éjszakák című második albumát, aminek, ha jól emlékszem, voltam a lemezbemutatóján még a – hogy is fogalmazzunk? – szép napokat látott West Balkánban, a Nyugatinál. Ott már zenekarral játszott, plusz vendégművészekkel, például talán Péterfy Borival, és bár anno szólóban is átjött valami a lényegből, az a produkció sokkal meggyőzőbb volt, mint a Szigeten. Hisz már produkció volt. Aztán eltelt még jó néhány év, és összefutottam vele egy házibulin, Kiss Tibinél, kb. 2013 környékén, aminek semmi relevanciája nem lenne, ha tegnap nem láttam volna őt, és nem tört volna rám a vágy, hogy koncertje kapcsán megosszam a bennem róla kialakult, hevenyészett képet. Amihez hozzátett az is, amikor tavaly az Open Air Rádió és VOLT fesztivál égisze alatt összehoztuk a B-oldal fotókiállítást: Frenk a fotózáson, míg mi nézegettük, hogy hol is fényképezzük őt le, leült egy kanapéra, feltette a lábát az asztalra, kissé oldalra dőlt, és onnantól egy centit sem kellett állítani rajta. Lefotóztuk, úgy ahogy ott ült, és elsőre kész volt a kép. Csak önmagát hozta el, és a mögötte lévő éveket.

Frenk úgy kezdte új zenekara élén a koncertet a Kobuci kertben, ahogy ott, Tibinél megismertem: bejött kurva vékonyan, laza szabású, fekete öltönyében, akkor, amikor a többiek már játszottak, majd félig zavarban, félig mosolygós flegmasággal belemondta a mikrofonba, hogy: „Helló”. Ez a félig zavarban állapot eltartott még egy darabig, én meg közben azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy egy olyan ember, aki a Hiperkarma dobosaként megálmodta/kitalálta magának, hogy saját zenekart alapít, és annak nyilván az élén fog állni (és ezt azóta tíz éve teszi is), ennyire introvertáltan viselkedjen miközben, ma, Budapesten ő a rock ’n ’ roll egyik első számú földi helytartója (még ha ezt kevesen is tudják).

Én a színpad előtt a bárpultnál sörrel kezelgettem a zavaromat, Frenk pedig kb. háromszáz ember előtt a színpadon. Frenk érdekes jelenség. Frenk lebilincselő jelenség. Nehéz megmondani, hogy az az önirónia, amivel a színpadon körülveszi önmagát, az védekezés-e, avagy saját maga része, és azt is nehéz megmondani, hogy az előadásmódja, a mozgása, a tánca vajon önironikus-e, avagy ez ő maga, de ez a kettősség/dilemma is nagyban hozzátesz a „Frenk-élmény” izgalmasságához, élvezetéhez. Mivel ez egy szubjektív beszámoló, azaz a tévedés jogát fenntartom, azt gondolom, hogy Frenk az öniróniát arra használja fel, hogy ne nevessék ki, amikor ő valóban önmagát adja, és közben elérje, hogy a közönség szép lassan megadja magát neki, és jól nevelt eksztázisban kezdjen el táncolni a dalaira.

Frenk egyébként – ahogy már ezen az oldalon is mondtuk – a Dunaújvárosi Prince. Fejér megye Iggy Popja. Továbbá az V. kerület Nick Cave-je. A Deák tér David Bowie-ja. A budapesti, nagyvárosi, nyárvégi éjszaka Bryan Ferryre és a Kobuci kert Frank Zappája. De nem azért, mert őket feldolgozásokkal (itt Bowie, Zappa, Bryan Ferry, máshol Iggy Pop és Nick Cave) is megidézi, hanem azért, mert az említett előadók egyszerűen átsütnek rajta. Frenk nem merít ezekből az előadókból, őt (ma már) nem inspirálják ők, hanem eggyé vált velük, a lénye részévé váltak, és amikor megszólal, amikor nyomja ki magából a szövegeit, amikor táncol, amikor mindenféle gesztusokkal él, akkor ezek az emberek rajta keresztül kelnek újra életre. Budapesten, a III. kerületben, a Kobuci kertben, 2017 nyarának egy tetszőleges kedd estéjén.

fotó: Pritz Péter

És lehet, hogy Frenk ezekből az örökéletű előadókból (is) gyúrta össze magát, de közben a leglenyűgözőbb benne az, hogy olyan szórakoztató, felszabadító, zavarba ejtő és természetes módon jeleníti/idézi meg őket (még ha némileg furcsán, szégyenlősen, introvertáltan is), hogy ezáltal egy teljesen önálló, új identitást teremt. Magát Frenket. Magyar nyelvű, egyedülálló, fantasztikusan kreatív, sűrű, képekben gazdag, szlogenszerű, költői, de mégis értelmezhető és érthető szövegei pedig tökéletesen támogatják ezt a figurát. Sőt, ezek a szövegek adják ki ebből a rock ’n’ roll kavalkádból az ő saját identitását és esszenciáját.

Egy jó ideje figyelem, hogy melyik zenekar melyik számát játssza el utolsó, vagy a ráadás előtti utolsó számaként. Nyilván azért, mert kíváncsi vagyok, hogy ők mit gondolnak, melyik a legnagyobb slágerük, vagy legütősebb szerzeményük – a közönség szemében, fülében. Frenk a nemrégiben szervezett, tisztességesen teljesítő zenekara élén a ráadás előtti utolsó tételként a Minden ellen című számát adta elő, amit nagyon jó lenne órákig elemezni, de maradjunk annyiban, hogy abból a viszonylag egyszerű, de hatásos dalból zeneileg és szövegileg annyi energia jön át, mint mondjuk Iggy Pop Passenger, vagy még inkább a Teddybears Iggy közreműködésével készült Punkrocker című számából. Amikor Frenk zseniálisan enervált, nyegle és mégis felvillanyozó előadásmódjával azt énekli: „Beforrt stigmák a tenyeremen, amit teszek, azt sohasem szégyellem; minden ellen lázadj fel, de legfőképp magad ellen”, az (szinte) pont olyan, mint amikor Iggy zseniálisan enervált, nyegle és mégis felvillanyozó előadásmódjával azt énekli, hogy: „Cuz I’m punk rocker, yes, I am; well, I’m punk rocker, yes, I am.”

A Minden ellen egy olyan egyszerű, de fantasztikusan inspiráló, direkt hangszerelésének és lehengerlő szövegének („Au, kiszakadt a farmerom, véget ért a szexuális forradalom”) köszönhetően annyira hétköznapian eksztatikus szerzemény, amely felér a koncert legutolsó darabjaként eljátszott Bryan Ferry-féle Let’s Stick Togetherrel, amire Frenk egyébként végérvényesen rocksztárrá vált. A guggolva gitározó, Prince legfelszabadultabb pillanatait idéző énekes/frontember akkorra már semmi nyomát nem mutatta annak a félig introvertált előadónak, aki az elején megjelent a színpadon. Onnantól kezdve pedig még órákig lehetett volna nézni őt.

Szerző:
Link interjú Vastag Gáborral, (többek között) Frenk gitárosával
okt. 18., 16:16
Link interjú Birtalan Zsolt fotóművésszel
Sze. 23., 19:04
Születésnapi változat: A világ leghosszabb cikke 41.
Sze. 23., 0:44