A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Neil Young életének legsötétebb évei

2016. február 25., 11:06

Nem csak a mindenkori zeneiparnak, de saját rajongóinak is beintett a hetvenes évek derekán karrierje legfurcsább és legsötétebb lemezeivel előrukkoló Neil Young. Az énekes többek között halálba kergetett barátokról, feldúlt öltözőkről, műanyag pálmafákról és Charles Manson dalszerző tehetségéről is beszélt a Mojo-nak.

 neil-young-1 Neil Youngot 1972-es Harvest lemeze a nemzetközi popszakma piramisának csúcsára emelte. Young huszas éveinek derekán  gyakorlatilag mindent elért, amiről a korban egy gitáros-énekes csak álmodhatott: fellépett Woodstockban és az Egyesült Államok bármely pontján képes volt arénákat megtölteni. Youngnak háza volt a Topanga kanyonban, ahol feleségehez, Susan Acevedo-hoz és lányukhoz térhetett haza, valamint egy 140 holdas farmot is vásárolt magának Kaliforniában, ahol múzsájával, a színésznő Carrie Snodgress-szel és közös gyermekükkel tölthetett időt. A Harvest tripla platina lemez lett Amerikában és dupla platina az Egyesült Királyság területén, jelentékeny vagyonhoz juttatva Youngot, aki a hónapok előrehaladtával mégis megtörni látszott.

„Olyan vagyok, mint akárki: próbálok rájönni, hogyan áll majd össze a kép, ha egyáltalán összeáll valaha is. Lehet, soha nem sikerül. Az sem baj.”

A Hollywood-tól nagyjából harminc kilométerre fekvő Topanga kanyon a hatvanas évek végén maga volt az érintetlen vadon. Az emberek többsége patinás, verandával rendelkező házakban lakott s lóháton vagy motorral – Young természetesen motorral – tette meg a mindennapok elengedhetetlen távjait. Fontos megemlíteni, hogy az ördögszekér-életvitel a rendőrséget is biztos távolságban tartotta, így a kanyon egyfajta rezervátumként is üzemelt mindazok számára, akik ilyen vagy olyan okokból fantáziát láttak a hatóság nélküli életben. Young egykori szomszédai közt találjuk a színész Dean Stockwellt, Taj Mahalt, a Canned Heatet, valamint az énekes küszöbön álló, sorsfordító albumainak kulcsfiguráit: a producer David Briggst, a gitáros Nils Lofgrent és a pszichopata Charles Mansont.

Young kanyon béli kétszintes faházának – melyet saját kezűleg újított fel – pincéjében stúdiót rendezett be, ahol az 1970-es After The Gold Rush album felvételeinek zöme is készült. A lemez mögé Briggs állt, Lofgren pedig gitározott a dalokban, melyeken már a Crazy Horse, Ralph Molina, Billy Talbot és Danny Whitten átütő triója szerepelt. A kezdetekben The Rockets néven futó formáció és Young útjai először 1968-ban keresztezték egymást, egy évre rá, egy Briggs szervezte, eredetileg a Cowgirl In The Sand és a Down By The River című dalok rögzítésére hivatott felvétel túlfutásából megszületett az Everybody Knows This Is Nowhere című lemez, az első Neil Young And Crazy Horse-nak tulajdonítható anyag.

„Nem mondanám, hogy bárki elől is elraboltam volna őket. De ez a legnehezebb. Szembesülnöm, mindazzal a pusztítással, melyet magam után hagytam.”

Young, oldalán a Crazy Horse-zal turnézni kezdett, azonban a zenekar egynéhány tagját megrészegítette a hirtelen jött dicsőség. Whitten rászokott a heroinra, melynek következtében egyre többször lépett magán kívül, vállalhatatlan állapotban színpadra. Young nem egyszer változtatta csatatérré az öltőzőket, megpróbálva kideríteni, ki látja el droggal Whittent. A gitáros játéka – Young saját bevallása szerint – nagy hatást gyakorolt rá és későbbi zenéjére, melynek köszönhetően Whitten és ő hamar elválaszthatatlanok lettek. Whitten számára ez egyszerre volt áldás és átok: az énekes árnyékában ugyan bármikor biztonságban szétcsaphatta magát azonban fel kellett adnia önálló dalszerzői ambícióit.

neilyoung2

1971-ben a Crazy Horse megjelentette névazonos debütáló albumát, melyen olyan Whitten-szerzemények kaptak helyet, mint a Downtown vagy az I Don’t Want To Talk About It. Az azóta egy elvonókúrát is megjárt, a heroinról lényegében váliumra és alkoholra váltó Whittent ez idő alatt egyre mélyebbre rántotta a függősége. A legnehezebb döntést meghozatala végül a Crazy Horse dobosára, Ralph Molina-ra hárult. „Együtt nőttünk fel, Danny és én, de egyszerűen túl messzire ment. Ki kellett mondanom, ezt nem folytathatjuk így tovább, Danny. A szívem szakadt meg.” Whitten hazaküldték, mely akkortájt leginkább egy ismerősének kanapéját jelentette, ahonnét azonban magán kívüli viselkedése miatt szintén kidobták. Az ekkor epilepsziával és gerincbántalmakkal küzdő Young mindeközben meghívást kapott a Nashville-i Johnny Cash Show-ba, ahol összeismerkedett a stúdiótulajdonos Elliot Mazer-rel. Az énekes elfogadva Mazer, új dalai felvételére tett ajánlatát, helyi zenészekből összeverbuvált zenekarral készített felvételeket: 1972 februárjában megszületett a Harvest. A közönség eljövendő klasszikusként üdvözölte a slágerlistákat vezető Heart Of Gold-ot is tartalmazó lemezt, melynek dalainak többségét Young a stúdióban komoly fájdalomcsillapítók hatása alatt rögzítette.

„Azt hittem, sikerült egy jó anyagot készíteni, ugyanakkor tudtam, valami mélyen épp az utolsókat rúgta.”

A Harverst turnéjára készülve Young visszahívta Whitten a zenekarba, aki azonban rendre benyomva bukkant fel, valóságos rémálommá változtatva a próbákat. Hiába ágált ellene a zenekar, Young egy darabig külön tanítgatta a szólamokat a gitárosnak, míg november 18-án ő is belátta, karrierje addigi legfontosabb koncertkörútján nem vállalhat ilyen kockázatot. Young ötven dollárt és egy Los Angelesbe szóló repülőjegyet nyomott Whitten markába és búcsút mondott. Ugyanazon éjjel Whitten drogtúladagolásban, 29 évesen, Young telefonszámával a zsebében elhunyt. A halálhírt követő napon Young megírta a lesújtó és önmarcangoló Don’t Be Denied-et.

„Egy olyan közeli barát elvesztése, mint amilyen Danny volt számomra nem más, mint trauma.”

Whitten halála után megromlott Young és a zenekar tagjai közti viszony: vérre menő viták a gázsik kapcsán és valami megfoghatatlan feszültség jellemezte a Harvest turné egészét. A találkozások és konfliktusok minimalizálása végett Young a hotelekben rendre az együttestől eltérő emeleten szállt meg, miközben idegei nyugtatása céljából mérték nélkül inni kezdett. A körút egyik utolsó, Oakland-i állomásán a tömeg felszabadult a színpadra, egy rendőr pedig gumibottal kezdett vagdalkozni. Young és az együttes a koncertet félbeszakítva távozott, miközben a közönség soraiból üvegeket hajigáltak feléjük. Pár nappal később a turné véget ért.

neil-young-01

A turné élő felvételeiből végül egy teljes, kaotikus és váratlan album kerekedett. A Time Fades Away-re pedig a rajongók megdöbbenésére egyetlen sláger sem került rá. Young egy későbbi interjúban élete legrosszabb anyagának nevezte az 1973-as kiadványt, mely mégis hűen adja vissza a turné keserű hangulatát.

„Úgy éreztem magam, mint egy termék. Ott álltam egy, a legfelkapottabb zenészekből álló zenekar élén, akik még csak egymásra nézni sem voltak hajlandók. Mint egy rossz vicc.”

A turné végeztével Young hirtelen felindulásból meglátogatta David Briggset és segítséget kért tőle a régi idők visszahozatalához. Kettejüknek sikerült összecsődíteni Ben Keith-t, Nils Lofgrent és a Crazy Horse ritmusszekcióját a Los Angeles-i S.I.R. próbaterem komplexumának egyik termébe, hogy megkezdődhessen a Tonight’s The Night felvétele. A három napos szeánszt  mindenek felett az esetlegesség határozta meg. Young minden próbát mellőzve, az első hangoktól rögtön szalagra vetette az együttes, amely részben megírt, illetve teljesen improvizált dalokat játszott, melyek minden utólagos finomítás, javítás nélkül kerültek a lemezre hitelesen közvetítve a felvétel keserédes, ám mindenképp sötét atmoszféráját. A boldog hippi buborék nem bírta tovább, kipukkadt.

„Mintha Whitten halálával fizettünk volna meg a hatvanas évek szabadságáért, a szabad szerelemért, a drogokért, mindenért.”

https://www.youtube.com/watch?v=G6LVIi7pzZI

Young meg akarta mutatni a rajongóinak, hogyan szól és mit közvetít egy kozmetikázástól mentes album. A Tonight’s The Night felvétele után, ám megjelenése előtt a zenekar egyetlen koncertet adott, amely során az énekes úgy köszöntötte Miami Beachet, mint a helyet „ahol minden olcsóbb, mint amilyennek látszik.” Young fellázadt. A kiadók kétarcúsága, a hazugságok, a műanyag pálmafák, a sportzakók és az arany tequila ellen. Az elkövetkezendő turné koncertműsorainak egyedüli meghatározott pontja az első-és utolsó dalként szereplő Tonight’s The Night, mely kereten belül azonban lényegében bármi megtörténhetett. Young 15 perces dalokkal és slágerei tudatos és sorozatos kihagyásával és egyre merészebb konferálásaival sokkolta a közönséget, miközben új dalokat írt.

1974-es On The Beach lemezt már egy, a Los Angeles-i Sunset Sound stúdió feljátszóját közeli zálogházakból összelopkodott antik bútorokkal, szőnyegekkel berendező, az egész felvétel során gyertyákkal világító Young rögzítette. Az album, melynek borítója szürke strandidőben, kerti székekkel, egy homokba ásott Cadillac-kel és a címlapos Nixon-botránnyal válik teljessé, hemzseg a furcsábbnál furcsább párhuzamoktól. Az egyik legbizarrabb összefüggés kétségtelenül a Charles Mansonhoz köthető Revolution Blues. Young és később hét gyilkosságért felelős Hollywood-i női szektát alapító Manson még egy Topanga kanyon béli összejövetelen ismerkedtek össze, később Young pedig még saját kiadójánál is beajánlotta az elmondása szerint „egyedi, ám túl heves”, Bob Dylan stílusában alkotó gitáros-pszichopatát.

https://www.youtube.com/watch?v=Uopmr4sBNM4

Young-gal kétségtelenül fordult egyet a világ, az átváltozás végére pedig mi más tehetett volna pontot, mint a késéssel csak 1975-ben megjelenő Tonight’s The Night. A lemez egyszerre volt Young saját ördögűzése, a zeneipari fejeseknek és azon rajongóknak címzett beintés, akik úgy hitték, ismerik az énekest. A Tonight’s The Night végül Danny Whitten-nek lett dedikálva.

„Aki élt és meghalt a rock’n’rollért.”

Címkék: