A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

Open Air Rádió – A VOLTSoundSziget.

NÉZZ CSENDET

2017. október 25., 20:31

Október 24-én nyílt meg Birtalan Zsolt fotóművész Csend című kiállítása a budapesti Artphoto Galériában. A lenyűgözően szép, fekete-fehér képek nagy része az elmúlt három évben készült, de akadnak köztük régebbiek is. A legkorábbi egy 1986-os fotó, de igazából az éveknek ez esetben különösebb jelentősége nincs: minden egyes kép időtlenséget sugároz, vagy ahogy a művész mondja a Led Zeppelint idézve: The song remains the same.

           A november 18-ig megtekinthető kiállítást Németh Gábor író nyitotta meg, aki alábbi írásával méltatta Birtalan Zsolt képeit és munkásságát.

ÁRNYÉKVILÁG
– Birtalan Zsolt képeiről –

Hören Sie denn nicht das entsetzliche Schreien ringsum, das man gewöhnlich die Stille heisst?

(Georg Büchner: Lenz (1835), idézi Werner Herzog a Kaspar Hauser elején)

Azokat a festményeket, amelyek a döglött fácánt szőlőfürtök és ónkupák kiábrándító társaságában ábrázolják, magyarul, a germán nyelvek mintára, csendéletnek nevezzük. Miért? Mert nem lehet velük beszélgetni ábrázolás közben? Vajon beszélgetett-e Holbein a Követekkel ábrázolás közben? Velasquez saját magával? André Kertész az Alvó Elizabethtel vagy a Szabadban táncoló férfival?
A neolatin nyelvek, és mindazon népek, akik tőlük vették át, az ilyesmi képekre a natura morta kifejezés valamelyik változatát használják. Nem nagyon találhatnánk jobb illusztrációt Caravaggio Gyümölcsöstáljánál. Nem csendélet, hiszen az élet zajlik rajta, nevezzük az igazi nevén, pusztulásnak. Megszületsz, és azonnal pusztulni kezdesz, ez a kotta, a stájsz, ez van a térképre rajzolva.
Mondhatjuk-e, hogy Birtalan Zsolt képei ebben az értelemben csendéletek?
Hogy a kiállítás címe a Csend szót a Halál kíméletes metaforájaként használja?
Nem. Nem mondhatjuk.
Valódi csend nem létezik, az úgynevezett süketszobában, ahonnan a világ zaját maradéktalanul kiszűrik, a szuszogásod viharrá változik, a véred úgy zúg a füledben, mint a vízesés, a szíved dobbanása pedig földrengésnek hallatszik.
Azt a csendet, ami ezekből a képekből árad, életemben kétszer hallottam eddig. Ezt a csendet árasztja a levélzúgás Antonioni Nagyításának éjszakai parkjában, és Werner Herzog Kaspar Hauserének elején, a baljós szélben örvénylő mezőre írt Büchner-idézetből is ez szól, hiába próbálja elrejteni Pachelbel Kánonja. A Nagyítás fotósa egy gyilkosság nyomait keresi, Kaspar története halállal végződik, mégsem gondolom, hogy ezek a képek itt körös-körül a halál képei volnának.

Birtalan Zsolt korszerűtlen ember, a szó legnemesebb értelmében.
Tud valami nagyon régit az ábrázolás szentségéből, felelősségéből. Túlérzékeny a kortárs képzajra. Úgy használja a digitális kamerát, mintha analóg volna. Ezekből a képekből értettem meg, mintegy visszafelé, hogy a leica-kocka szélének bevállása az analóg fotográfiában nem elsősorban erkölcsi, hanem módszertani kérdés. Nem azt kell hangsúlyozni, hogy nem manipuláljuk a képeket. Ha expozíció közben tudod, hogy a kép az és csak az lehet, amit éppen készítesz, kivételesen kiélezi az érzékeidet, és a koncentrálás ereje különös módon megjelenik az elkészült képen, mintha ezt a sugárzást is rögzítené valahogy az emulzió.
Birtalant nem érdekli a technika, ahogy mondja, ezeknek a képeknek jó részét egy telefonnal is el lehetett volna készíteni, mi több, van olyan köztük, amit valóban a telefonjával készített. És van, hogy nem is visz magával fényképezőgépet.
Ha nem a halált, hát akkor mit is ábrázolnak ezek a képek?
Minél tovább nézem őket, annál biztosabb vagyok benne, hogy valami olyasmit, amit szabad szemmel, azaz tükör által homályosan soha nem láthatunk. Isten csendjét, Bergmantól? Nem, ez túl melodramatikus volna. Mintha Birtalan Zsolt türelme révén hozzáférne a világ valódi természetéhez. Valódi? Ki tudhatja ezt. Nevezzük talán önmérséklettel második természetnek.
Ezek a képek a Létet mutatják a létezés mögött.
Mintha a létezés a lét használata volna, de ez a használat egyébként eltakarná magát a létet, a sürgölődés kitakarná az örökkévalóságot. A fényképről azt szokták tartani, megállítja az időt. Pillanatfelvétel. Az úgynevezett tapasztalati jelenről Wiliam James nyomán úgy véljük, hogy érzékelése néhány másodperctől maximum egy perctig tarthat. Minden egyéb fikció. A múlt és a jövő is a nemlétezésben tartózkodik. Birtalan képei kitágítják a konvencionális időtapasztalatot, mintha százezer éve néznénk, amit meglátunk hirtelen. Azt, ami körülvesz minket, árnyékvilágnak mutatja, mondanám szívesen, ha nem volna a szó foglalt. Árnyékvilág ez, de a szó platóni, nem vergiliusi értelmében. Birtalan hátat fordít a barlang falának, kiexponál a fénybe, ki a létbe a létezésből. Elvileg tilos volna, szakmai és teológiai okokból. Mégis kegyelmet kapott valahonnan. Ezek a képek kibékítenek a végzettel, és a mulandóság mögött húzódó múlhatatlan vigaszát ajánlják. Miért van, hogy az embernek végül mégis Büchner Lenzének kérdése jut az eszébe: “Nem halljátok mindenfelé az iszonyú kiáltást, amit az emberek csendnek hívnak?”

Németh Gábor

A kiállítás megtekinthető november 18-ig

Artphoto Galéria, Budapest, XI. Bartók Béla út 30.

H-SZ-P 15-19 óráig