A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

Open Air Rádió – A VOLTSoundSziget.

Rendhagyó Link interjú Johnny Ramone-nal, a Ramones gitárosával

2019. szeptember 15., 13:31

15 évvel ezelőtt, 2004. szeptember 15-én költözött át a túloldalra zenész haverjaihoz Johnny Ramone, a halhatatlan Ramones halhatatlan gitárosa. Mivel nálunk Dudich Ákos fordításában és a Konkrét Könyvek kiadásában az idén jelent meg Commando című remek, sallangmentes, szórakoztató és korlenyomatnak is beillő önéletrajza, felhívtuk Johnny-t 15 percre, hogy feltegyünk neki öt kérdést élete első meghatározó zenei élményeiről. Készségesen válaszolgatott, és a végén még azt is hozzátette: nem zavarja őt azoknak a lánykáknak a látványa, akik divatból hordanak Ramones pólót, de az se zavarná, ha levennék, és melltartóban járkálnának.
Az interjú végére pedig találtunk egy ma 45 évvel ezelőtti, egyik első fellépésükről készült Ramones koncertfelvételt. Jó szórakozást hozzá. 1-2-3-4!

Első kedvenc előadód?
Nem sokkal az után, hogy egy jukeboxos faszinak köszönhetően elkezdtem kialakítani a lemezgyűjteményemet a westburyi házunk nappalijában, a fekete-fehér tévénk képernyőjén megpillantottam Elvis Presley-t a The Ed Sullivan Show című műsorban. Az első alkalomra 1956. szeptember 9-én került sor Hollywoodban, a másodikra pedig hét héttel később, New Yorkban, a CBS stúdiójában, a Broadway és az 53. utca sarkán, mindössze negyvenöt kilométerre tőlünk. (Most Ed Sullivan Theater az épület neve, és itt forgatja Letterman a műsorait.)

Egy csapásra hatalmas Elvis-rajongó lettem. Megbabonázott a vadsága. A szüleim rettentően felháborodtak rajta, meg voltak róla győződve, hogy narkós. Akkor még azt sem tudtam, hogy az mit jelent, de biztos voltam benne, hogy valami jó dolog, mert felbosszantotta a felnőtteket. Szóval ettől fogva menthetetlenül rajongtam Elvisért és a rock ’n’ rollért. Egy évvel később már Ricky Nelsont meg az Everly Brotherst hallgattam, és istenítettem Jerry Lee Lewist. Little Richardot is bírtam. Fekete volt, és meleg, naná, hogy mindenkit kiakasztott. Mai fejjel valószínűleg Pat Boone-t is szeretném, de akkoriban őt a szüleim is hallgatták, így nem lehetett bosszantani őket vele. Ez volt a zene egyik vonzereje számomra: ahogyan ki tudta akasztani a felnőtteket. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy már egészen korán ráéreztem a lázadás ízére.

Életed első koncertje?
1964. június 20-án voltam először koncerten. A Rolling Stones első New York-i fellépését néztem meg a Carnegie Hallban. Aztán még kétszer láttam őket az Academy of Musicban. A The Who bulijaira is sokszor elmentem. Meghallgattam őket a Fillmore-ban, amikor először turnéztak az Egyesült Államokban, majd amikor a Tommyt játszották élőben. Ott voltam a Shea Stadionban, amikor fellépett a Beatles. A kabátom alatt becsempésztem egy zacskónyi követ. Meg akartam dobálni őket, de túl messze voltak, úgyhogy végül csak megnéztem a koncertet, és ennyi.

A korai Black Sabbathhoz is volt szerencsém, amikor először jártak Amerikában. A The Doorst legalább tízszer láttam. A legjobb bulijuk a Singer Bowlban volt, amikor a The Who nyitott nekik. Amboy Dukes-koncerten kétszer jártam. Alice Cooper nagy hatással volt rám. Beszereztem a Love It To Death albumot, majd megvettem az első két lemezt is, amelyek azonban teljesen elütöttek a harmadik hangzásától. Ekkorra már egészen kikupálódtak. Háromszor vagy négyszer is láttam Alice Coopert élőben. Az elsőre a Town Hallban került sor, amikor a Love It To Death lemezt promotálták, és a hely csak félig telt meg.

MC5-bulin is többször voltam. Imádtam őket, nagyok voltak. Szerettem volna egyszer elcsípni őket hazai pályán is, a detroiti Grande Ballroom-ban, mert állítólag mindig ott szóltak a legnagyobbat.

Életed első meghatározó albuma?
A The Stooges debütalbuma szerelem volt első látásra. Szó szerint, mert a borító miatt vettem meg. Bírtam, ahogy pózolnak: keménynek tűntek a srácok. Talán olvastam is róluk valamit korábban, de semmi olyat, ami felkészített volna a zenéjükre. Ugyanazt a lelkesedést éreztem, mint gyerekkoromban, amikor a jukeboxból felcsendültek életem első rock ’n’ roll taktusai. Semmihez sem volt fogható az a lemez, tátva maradt tőle a szám. A zene egyből elhomályosította a borítót. Ehhez nem lehetett elég vagányul pózolni. Mondanom sem kell, hogy amikor a The Stooges fellépett az Electric Circusben, a St. Marks Place-en, én is ott voltam. Ron Asheton náci egyenruhában jött elő, és kezdésként lenyomott egy beszédet németül. Másnap valahol New Jersey-ben léptek fel, de a Zsidó Védelmi Liga már ott tüntetett.

Azt hiszem, ez az Electric Circus-beli koncert volt az első, amit rögzítettem a kis felvevőmagnómmal, amit becsempésztem magammal. Azóta is megvan a kazetta.

Imádtam ezeket a rock ’n’ roll bulikat. Fürödtünk az izzadságban, és utána úgy sípolt a fülünk, hogy nem hallottunk semmit az égvilágon. A Grand Funk fellépése is ilyen volt a Stony Brook University tornatermében, 1970. július 24-én. Ez volt talán életem leghangosabb koncertje. Később a Shea Stadionban újra láttam őket, ott a Humble Pie volt az előzenekaruk.

Woodstock azonban nem az én világom volt. Nem fűlt a fogam ahhoz, hogy a szabadban dagasszam a sarat. Ismertem olyanokat, akik mentek, de szimplán lehülyéztem őket. Meg különben is láttam már az összes ott fellépő együttest.

Első kedvenc zenekarod?

Tommyval és Dee Deevel jártuk a klubokat, és valahogy így indult el a Ramones. Jóbarátok voltunk, egyezett a zenei ízlésünk és akkoriban még kiöltözni is szerettünk. Ez ugyanis még a glamkorszakban volt. Tommy rendszeresen felvetette, hogy miért nem alapítok zenekart Dee Deevel. „Ne hülyéskedj, ennek semmi értelme, én normális akarok lenni!” – válaszoltam neki mindig. Azt hiszem, Dee Dee elsőre ugrott volna, de általában azt ismételgette, amit én mondtam, vagyis hogy nem akar zenekart. „Próbáljunk normálisak lenni!” – Legyen rendes állásunk, meg minden. Dee Dee ekkor még aránylag észnél volt, nem viselkedett annyira excentrikusan.

A törzshelyünk a Bleecker Streeten lévő Nobody’s volt a Sullivan és a Thompson között. Egyik este éppen ott lógtunk, amikor a New York Dolls is betért. Már működő együttes voltak, bár még nem láttam őket fellépni. Rámutattam Johnny Thundersre, és megkérdeztem Tommyt, hogy ki ő, mert elég vagányul nézett ki. Tommy azt válaszolta, hogy a borzalmas New York Dolls tagja. Én azonban már ránézésre tudtam, hogy az ő esetében itt valami sokkal mélyebb dologról van szó. A megjelenés mindent felülírt nálam. Így aztán elengedtem a fülem mellett Tommy megjegyzését. Egyszerre volt vagány és decens, és mivel a rock ’n’ roll minden elvárásának megfelelt, úgy véltem, csak jó fej lehet.

A New York Dolls mindent vitt nálam. Újra és újra megnéztem őket. Legalább húsz koncertjükön vettem részt. Első alkalommal 1972. augusztus 15-én, a Mercer Arts Centerben, utoljára 1974. április 19-én, a Coventry Clubban, Queensben láttam őket. A pontos részletek a kis jegyzetfüzeteimből származnak, amelyek a „fekete könyvek” becenevet kapták. Ezekben dokumentáltam minden koncertet és filmet, amit láttam.

A Dolls közönségével könnyű volt azonosulnom. Csíptem a hatást, amit a zenekar kiváltott az emberekből, és bírtam, ahogyan öltözködtek a rajongóik. Szépen kirittyentették magukat, látszott, hogy készülnek a bulikra. Minden Dolls-koncert eseményszámba ment náluk. Az együttes pedig nem a zenét, hanem a szórakoztatást állította a középpontba. Nem lehet azt mondani, hogy véresen komolyan vették volna magukat. És ebben egyezett a véleményünk: a zene számomra is mindig a szórakoztatásról szólt.

Milyen volt a Ramones első koncertje?

Az első igazi koncertjeinkre a CBGB-ben került sor, 1974. augusztus 16-án és 17-én. Mint azt mindenki tudja, a CBGB egy koszos kis bár volt a Boweryn. Hilly Kristal és a felesége vitték a helyet, és a kezdetekkor csak alkeszok jártak oda, így aztán ők ketten gondoltak egyet, és felléptettek olyan kezdő együtteseket, mint a Television vagy Patti Smith bandája. Dee Dee hallott a helyről, mi pedig úgy döntöttünk, hogy megkockáztatjuk a dolgot. Olyan volt, mintha próbáltunk volna, csak közben körülbelül tízen néztek minket. Egyre jobbak lettünk, és sorra írtuk a számokat.
A ruházatunk nyomokban még tartalmazott glamelemeket, mivel New Yorkban továbbra is a Dolls számított a legmenőbbnek. Viseltem fényes ezüstszínű Mylar nadrágot és klasszikus fekete latexgatyát is. Perfecto bőrdzsekim ekkor még csak nekem volt, de már hét éve hordtam. Ez vált később a Ramones védjegyévé. A Keds márkájú cipő volt a kedvencünk, és csináltattam magamnak egy leopárdmintás kabátot is, amilyen Iggyn látható a Raw Power lemezborító hátulján.

Az első pár CBGB-koncertünk hat-hét számból állt. Minden héten műsoron voltunk, a belépő pedig egy dollárba került. Általában tíz-tizenöt fizetővendéget tudtunk bevonzani. A szeptember 15-i CBGB-bulinkat rögzítette egy színházi társulat, amely előttünk lépett fel. Tommyval újra és újra megnéztük a koncertet, és alaposan kielemeztük. Ezután számos változtatást vezettünk be, hogy ütősebb legyen a produkciónk. Joey-t meg kellett kérnünk, hogy hagyja abba a levegőbe rúgásokat, a térdre borulásokat meg a többi buzis megnyilvánulást. A videóból egyértelműen kiderült, hogy nemcsak borzalmas, de nevetséges is, amit művel. Azt javasoltuk, hogy inkább álljon egy helyben, és fogja a mikrofonállványt. Dee Dee az ujjaival basszusgitározott, de úgy véltük, jobban mutatna, ha inkább pengetővel játszana. Ettől kezdve mindig felvettük a koncertjeinket, és újranéztük őket, hátha tudunk javítani valamin. Ez rengeteget segített. Mindjárt az első felvétel után rájöttünk, hogy ki kell találnunk magunknak valamiféle uniformist. Ez fokozatosan alakult ki, ahogy egyre többet próbáltunk és koncerteztünk.

Köszönet Dudich Ákosnak és a Konkrét Könyvek Kiadónak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a fenti részleteket a Commando-ból.
A könyvet itt tudod megrendelni.

A Guns N’ Roses Sweet Child O’ Mine-ja átlépte az egymilliárdos nézettséget
okt. 16., 3:37
Zagar: Szezon. Eastern Sugar – 15 éves jubileumi koncert az A38-on
Sze. 26., 19:48
“Semmi sem tölt fel úgy engem, mint a Helmet zenéje” – a Rockstar magazin interjúja Page Hamiltonnal
Sze. 23., 21:23