A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

Open Air Rádió – A VOLTSoundSziget.

Szávai Viktória – Pál András interjú

2017. március 30., 0:16

A versek, a költészet apropóján beszélgetett Szávai Viktóriával és Pál

Andrással az önálló est és a versmondás műfajáról, Weöres Sándorról és Latinovits

Zoltánról, születésnapi szavalásról és esküvői vőfélyszerepről, kortárs költészetről és a

nézőkkel való kommunikációról Kelemen Kristóf.

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden

alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az

előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló

témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Céljuk, hogy a

közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

Szávai Viktória és Pál András

Készítettetek-e már önálló estet?

Viki: A színházban volt az Irodallam című sorozat, amit Bálint András indított el a Heltai-

estjével, és páran a társulatból ezt folytattuk. Én Weöres Sándort választottam, az előadás

címe Sárkánylehelet. Műfajilag úgy szoktam hívni, hogy „szeánsz” – egyrészt nem gondolom,

hogy az előadás lefedi azt, amit a költői est kifejezés takar, másrészt Weöresnek köszönhetően

az anyag nagyon spirituális lett, továbbá nagyon személyes is: én állok a versek mögött, és

azokon keresztül magamról beszélek.

Andris: Én Horváth Illéssel terveztem egy verses estet, de az végül nem valósult meg. A

műfaj megszokott sémáitól eltérő formát kerestünk. Azt találtuk ki, hogy legyen benne egy

zenekar, és Rimbaud-tól kezdve Petri Györgyön át mindenkitől válogattunk szövegeket egy

témára. Ez a téma a kiégés volt, és egy éjszaka történetét akartuk elmesélni.

Milyen szempontok mentén lehet összeállítani egy verses estet?

Viki: Nekem fontos vezérfonal volt, hogy szerettem volna beszélni a nőiségről. Rájöttem arra,

hogy Weöres, akárki akármit mond, egy női költő.

Mi alapján jutottál?

Viki: Már a Psychénél is gyanús volt. (nevet) Van valami finom érzékenység és huncut

hajlékonyság Weöres költészetében, ami szerintem nagyon is női attitűd.

Ezért választottad pont Weörest?

Nem feltétlenül, ez nyílván tudatalatti döntés volt. Amikor elkezdtem az anyaggal

foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy egész pici gyerekként mennyi impulzust adott nekem

Weöres költészete. A Bóbita című verseskönyvét kétéves koromban kívülről fújtam, és az

első határozott élményem a szerelemről A paprikajancsi szerenádja volt. „Sóhajom, árva

madár-pihe száll, s elpihen édes öledben” – nem tudom, hogy ezt hogyan kapcsolta össze a

lelkem, de akkor azt gondoltam, hogy ez a szerelem – mert akkor éppen halálosan szerelmes

voltam Benics Kálmiba a kiscsoportban. Érdekes, hogy ezek a versek hogyan épültek be az

érzésvilágomba.

Andris: Ezen a ponton le szeretném szögezni, hogy én a ráérés hiánya miatt nem láttam az

előadást.

Viki: Még lesz rá alkalmad, szóval erre majd visszatérünk.

Mit jelent a ti generációtok számára az irodalmi est műfaja?

Andris: A mi generációnknál már kicsit kikopott ez a műfaj. A hetvenes-nyolcvanas években

ennek teljesen más jellegű kultúrája volt. Bálint András, Vallai Péter és Jordán Tamás például

fontos előadásokat hoztak létre a műfajban.

Viki: Nekem is eszembe jutott Jordán Tamástól a Szabad ötletek jegyzéke, ami számomra

revelatív élmény volt, pontosan attól a személyességtől, amivel szerintem érdemes

megközelíteni egy költői életművet. Számomra a Szabad ötletek jegyzéke inkább Jordán

Tamásról szólt József Attila apropóján, az ő zavarbaejtően személyes és mély emberi

kitárulkozásáról.

Korábban is mondtad a személyességet, mint kulcsmomentumot – Andris, te mit

gondolsz erről?

Andris: Hofi Géza szövegei is nagyon viccesek, és én is el tudnám mondani azokat, de

lényegesen gyengébben, mint amikor az ő személyiségén keresztül szólaltak meg – még ha

nem is ő írta mindet. Szerintem egy versmondás is a személyességtől és a saját viszonytól lesz

érdekes. Gimnáziumban nekem mindig az volt a problémám, amikor verseket kellett

elemeznünk, hogy mi a fontosabb: az, hogy nekem mit jelent egy vers, vagy hogy a költői

életműből kiindulva hogyan kell azt interpretálni? Egy irodalmi estnél is kérdés, hogy mi a

cél: az, hogy a hallgatóság minél jobban megismerje az író munkásságát és a művei

keletkezését, vagy hogy bemutassuk, hogy mit jelenthet ma az a szó például, hogy szabadság?

Tudtok mondani olyan színészeket, akiknek hallgattátok versmondásait lemezen vagy

tévében?

Andris: Én bakeliten rongyosra hallgattam Latinovits Zoltánt. Imádtam, hogy mennyire bátran

ugrált egy versen belül a személyes megnyílás és aközött, hogy mit gondol ő a versről, annak

szerkezetéről.

Viki: Hallgatod ezeket most is, mai fejjel? Mert nekem azért kemény szembesítés volt, amikor

sok évvel később meghallgattam a Latinovits-verseket. Ma már egyáltalán nem azt jelenti,

amit kamaszként jelentett.

Andris: Nem nagyon hallgatom már, de nem is akarom meggyalázni a gyerekkoromat. (nevet)

Maradjon az inkább így.

Mitől lehet érdekes a fiatalabb generáció számára a verses est műfaja?

Andris: Például ha Peer Krisztián verseire gondolok, azt érzem, hogy azokhoz mélyen közöm

van – olyanok, mintha mindet mellettem írta volna a kocsmában. Vagy vegyük a slam poetry-

t, ami ennek a műfajnak egyfajta újragondolása. Amikor a Pacalos pizza című előadást

játszottuk, ahol a slam poetry keveredett a klasszikus versekkel, tömve volt a Radnóti

fiatalokkal.

Viki: Szerintem abszolút van létjogosultsága ennek a műfajnak, legalábbis a saját

tapasztalatom alapján így látom. Lényeges kérdés, hogy hogyan tud az ember kapcsolatot

találni a nézőkkel, hogyan tud kialakulni egy interaktív játék. Nekem az egyik legpozitívabb

élményem az volt, amikor egy kávézóban játszottam az előadást, a nézők az asztalok körül

ültek, és egy bizonyos versnél leültem az egyik asztaltársasághoz, ők pedig csillogó szemmel

figyeltek, egy pillanatra sem kapták el a tekintetüket, nem jöttek zavarba. Nagyon közvetlen,

színházban nem megtapasztalható közlésformát lehet így kialakítani. Vagy nemrég volt egy

másik alkalom, amikor szintén jól láthatóak voltak az arcok a nézőtéren: találtam egy lányt,

akinek egy konkrét sort céloztam, ő pedig reflexből lesütötte a szemét. Nem eresztettem, és

több soron keresztül neki mondtam a szöveget. Érdekes volt ez a kis játszma közöttünk,

ahogy egy idő után megértette, hogy nem provokálom, nem esik semmiféle bántódása, csak

mesélek neki – egy idő után felnézett, teljesen kisimult az arca, és csak figyelt.

Andris, neked volt olyan, amikor egy klasszikus színházi helyzetben ilyen közvetlen

viszonyt alakítottál ki a nézőkkel?

Andris: A színháznak az alapja, hogy milyen kontaktust tudsz teremteni a nézőkkel, és azok a

legnehezebb pillanatok, amikor el kell mondanod egy monológot egyedül a színpadon. Az

ilyen helyzetekben, amikor kimennek a kollégáim, akikkel működik egy összjáték, akik

segítenek abban, hogy előbb lemeztelenedjek, hirtelen lesz bennem egy huncut érzés, hogy

most azt csinálhatok, amit csak akarok. Félelmetes szabadság ez. A nézők sokszor tudják

előre, hogy ilyenkor elkezdek hozzájuk beszélni, és ezért is nagy kérdés, hogy ezen a ponton

mit tudok pattintani magamból. Emlékszem, hogy amikor gyerekként színházba jártam, és

volt olyan, hogy egy színész a szemembe nézett, rosszul voltam, hogy nehogy már – közben

pedig tudom, hogy mennyire bírják a nézők, amikor a Lear királyban azt mondom, hogy

fattyú vagyok, és nevetnek, és akkor ránézek valamelyikükre, és azt is el tudom játszani neki,

hogy nem olyan jó ám fattyúnak lenni. Szerintem ez akkor működik jól, ha mindennemű

színészi fölény nélkül tudom megcsinálni, tehát nem azzal a gesztussal, hogy itt állok a

színpadon, és most akkor meghallgatod a monológomat, hanem ezen túl tud történni valami:

például megmutatom, hogy én is csak egy esendő, szeretetre vágyó ember vagyok, akárcsak

mint te, nyugi, játsszunk együtt!

Gyerekkorotokban milyen gyakran mondtatok verset? Akár iskolai ünnepségen, akár

versmondó versenyen.

Andris: Volt egy emlékezetes eset: az egyik szalagavatón el kellett mondanom Váci Mihály

Még nem elég című versét. Nagyon utáltam a verset, beszélgettem róla apámmal is, és végül

kérdőjellel mondtam végig: „Nem elég?” Nagy balhé volt belőle, de aztán az igazgató-

helyettes, aki magyartanár volt, értékelte, és megvédett.

Viki: Én arra emlékszem élesen, amikor felvételiztem a szentesi Horváth Mihály

Gimnáziumba, és egy József Attila-verset mondtam. A felvételiztető drámatanár azt kérte

tőlem, hogy közvetítsem kicsit személyesebben. Ott ültek előttem törökülésben az idősebb

diákok, én pedig végigpásztáztam az első soron, és megtaláltam egy vakító zöld szempárt.

Odamentem, leültem vele szemben, és elmondtam neki a verset: ő volt Nyáry Krisztián.

Emlékeztek olyan versre, amit vittetek a színész felvételire?

Andris: Petri György, Az ilyen fontos beszélgetések.

Viki: Én vittem Az éjszaka csodáit Weörestől, de egyáltalán nem mondtam jól. Amikor

később szerkesztettem a Sárkányleheletet, nagyon gyorsan körvonalazódott, hogy ezzel a

verssel szeretném zárni az előadást. Érdekes volt a második találkozás a szöveggel, mert

rájöttem, hogy valójában miről is szól – tizennyolc évesen még nem nagyon tudtam.
Kértek már fel titeket arra, hogy születésnapi ünnepségen, privát partin, esetleg esküvőn

mondjatok verset?

Viki: Vicces, mert már megint Az éjszaka csodáit fogom előhozni. Egyszer teljesen

ismeretlenül megkerestek, hogy van egy lány, aki a negyvenedik születésnapját ünnepli, Az

éjszaka csodái a kedvenc verse, és megkértek, hogy egy konkrét időpontban menjek oda az

Átrium Kávézóba, ahol várni fognak, és mondjam el neki ezt a verset. Odamentem, ott ültek

egy aszalnál a barátnők, integettek, hogy itt az ünnepelt, én pedig leültem, bemutatkoztam

hogy szia, Szávai Viki vagyok, szeretnék most elmondani neked egy verset, és akkor

elkezdtem. Nem tudom, hogy életében volt-e ennyire megilletődve, potyogtak a könnyei, egy

idő után már én is küszködtem a sajátjaimmal, és hát egészen elképesztő élmény volt. Aztán a

nyakamba borult, mondtam neki, hogy boldog szülinapot, és eljöttem. (nevet)

Andris: Én egyszer egy baráti esküvőn mondtam el József Attila Kopogtatás nélkül című

versét. De ilyen alkalmakkor általában én vagyok az, aki zokszó nélkül hülyét csinálok

magamból, ezért én szoktam lenni a vőfély az esküvőkön. Olyan is volt már, hogy

megérkeztem, és akkor mondták, hogy „jaj de jó, hogy itt vagy, akkor lennél a vőfély?” Tehát

általában én vagyok a bohóc.

Kortárs költők közül kit szerettek olvasni?

Viki: Tóth Krisztinát mondanám elsőre, akinek a kellemes női pofátlanságát nagyon

kedvelem.

Andris: Korábban már említettem Peer Krisztiánt: nagyon szeretem a nyersessége és a

személyessége miatt. Hogy olyan magányos, mint én. (nevet)

Nick Cave újra Budapesten!
okt. 18., 16:20
Budapesten koncertezik az Alice in Chains énekese
okt. 14., 16:41