20 évvel később: Nick Cave & The Bad Seeds – No More Shall We Part
Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Két hete KRS-One The Sneak Attack című albumát hallgattuk meg, most pedig a csodálatos Nick Cave és kísérőzenekara, a The Bad Seeds sorban tizenegyedik nagylemezét, a No More Shall We Part-ot vizsgáljuk meg.
Nick Cave elképesztő zenei pályája hihetetlen tekergések után jutott el arra a pontra, ahol most tart. Az ausztrál sátánfattyú első zenekara a The Boys Next Door volt, aminek romjain alakult a The Birthday Party, ez a dühös punkból, rozsdás bluesból, zabolázhatatlan free jazzből kikutyult, láncait letépett, sérült lelkű szörnyeteg. Nekem amúgy a mai napig a kedvenc Cave-projektem. Aztán az ausztrál sivatagok pereméről szép lassan Angliába telepedő The Birthday Party-ból szép lassan The Bad Seeds lett, mely zenekar karrierjére ezúttal nem térnénk külön ki. Felvesszük a fonalat ott, hogy a Bad Seeds 1997-es, The Boatman’s Call című, érzelmileg finoman szólva is kizsigerelő lemeze után Cave négy évre letette a tollat. Nem is csoda, hiszen a szinte szólóalbumnak is beillő, majdnem teljesen zongora-alapú album nem csak az első, zeneileg nagyobb kitérő a Bad Seeds addigi, némileg indusztriális, post-punk mocsárbluesától, hanem a szövegvilág, az egész narratíva is eltávolodik az addigi, történetvezérelt, karakterekre építő sztorizgatástól, és egy sokkal intimebb, húsbavágóbb és személyesebb hang lesz a domináns. Cave első, nagyobb lélegzetvételű kitárulkozása, ahol a dalok nagy része legidősebb fia anyjának, Viviane Carneirónak íródott, de terítékre kerül rövid kapcsolata PJ Harvey-val is, ahogy rengeteg személyes démon is. A mai napig Cave egyik leginkább méltatott albuma, de a lemez túlzásba vitt pörgetése simán életre szóló szorongást és klausztrofóbiát válthat ki a hallgatóból. Tulajdonképpen egy kitépett férfiszív helyén terpeszkedő, púpos hamutartó. Szükségszerű volt az a négyéves hallgatás.
Maga Cave is rendesen megrogyhatott saját, grandiózus lemezétől, hiszen a 2001. április 2-én megjelent No More Shall We Part felvételeit közel két évnyi masszív heroinfüggőség előzte meg. De a spirituális megbicsaklások, az elszaladt lovak és a túltolt biciklik a tőrőlmetszett zsenialitással kéz a kézben általában hajlamosak valami igazán ragyogót létrehozni.
A No More Shall We Part mutatja először egy igazán érett, az őket kísérő démonokat, ha el nem is engedett, de azokat kordában tartani képes, valódi zenekar képét. A kritikusok annak idején előszeretettel dobálóztak a „contemporary adult rock” címkével, amit érteni vélek, bár inkább egyszeri, kiöregedett konzum-rocker vasárnapi apukák dögunalmas Eric Clapton-válogatáskazettái jutnak eszembe róla. De gondolom, valami olyasmit értettek ezalatt, hogy ezen a lemezen egy igazán magabiztos, a spontán őrületet vasmarokkal irányítani képes, iszonyú profi zenekar játszik, amely nem csak elengedni képes a táltostüzet, hanem vissza is tudja fogni azt, amikor kell.
Valahol egyben ez a hátulütője is, ez a fajta profizmus az oka annak, hogy nem emlegetjük egy szinten az olyan, zsigeri, veszett, vérben forgó szemű albumokkal, mint mondjuk az 1994-es Let Love In. Akármilyen másik zenekar katalógusában elképesztő teljesítménynek, igazi csúcslemeznek számítana egy ilyen, de a Bad Seedstől valahogy… nem, a kevés nem jó szó, mert nem az… Nem is iparosmunka, hisz nagyon is ihletett pillanatokkal van tele az album. Nem mondom, hogy az olyan, gyönyörű tételek, mint a Hallelujah, a Fifteen Feet of Pure White Snow vagy a We Come Along This Road nem képesek istenesen megszorongatni az ember szívét, vagy hogy ne lennének rajta elemi erővel elragadó kirohanások. Hisz halljuk, hogy mit művel Mick Harvey meg Blixa Bargeld a The Sorrowful Wife-ban! Ennek ellenére nem üt akkorát a pitvarra, mint tette azt az említett, korábbi lemezen a Loverman vagy a Red Right Hand.
De lehet, hogy nem is akar. Meg nem baj ez. Jó hallani, hogy Cave végre képes arra, hogy érzelmeit takaréklángon engedje ki, hogy képes sebei ellenére is uralkodni a felgyülemlő indulatokon. Hagy magának időt magára; finoman pislákoló reménnyel kecsegtető, tétova, kicsit pozitív levegővétel ez a lemez, volt szerelmek és a veszteségek kátrányos tengerében.
Csúcspontok: Hallelujah, Fifteen Feet of Pure White Snow, God Is In The House, We Come Along This Road
A teljes album:
