45 éve nem sírnak a fiúk és azóta rajongunk az ismeretlen gyönyörökért
1979 júniusának közepén két fontos mérföldkő látott napvilágot. Egy bemutatkozó nagylemez, ami a posztpunk csodálatos alapművévé lényegült elég hamar, meg egy felfutóban lévő dark wave zenekar harmadik kislemeze, aminél szerethetőbb sláger kevés van, lehet, hogy nincs is.
Kezdjük az utóbbival, a Robert Smith vezette The Cure-ral, amelyiknek ugyan volt már két kislemeze korábban, de ami egy szélesebb rajongói bázist is megérintett, az a Boys Don’t Cry című dal volt. Nincs olyan rajongója a zenekarnak, aki ne óbégatta volna, jó hangosan és részegen a dal riffjét legalább egyszer az életében. Ráadásul a fülbemászóssága okán ezt a dalt azok is nagyon bírják, akik pedig a The Cure-ból úgy általában nem kérnek, merthogy az túl sötét és depressziós zene. Ami valljuk be, igaz is, bár időnként Robert Smithék azért megmutatták (lásd Close To Me, Friday I’m In Love), hogy a Boys Don’t Cry nem egyszeri fellángolás volt a részükről.
A The Cure brit zenekar, mint ahogy a Joy Division is az volt. Szintén 45 éve jelent meg bemutatkozó nagylemezük, az Unknown Pleasures, ami – hogy is mondjam csak –nemcsak az én életemet és a zenéhez való viszonyomat változtatta meg, hanem egy egész generációét. Egy csodálatos és fájdalmasan szép, meg felzeklató nagylemez, amin természetesen az idő nem fogott, hanem inkább nemesített. Örökérvényű, divathullámoknak fittyet hányó, azokon bőven túlmutató darab, aminek a borítója is a valaha született legjobb albumborítók egyike. Bár a Joy Division nem tudta kinőni magát, fájdalmasan csonka maradt az életmű, de még így is annyira fényes és különleges, hogy szavunk nem lehet.
