50 éves a lázadó kamaszok örökös csodafegyvere
Fél évszázada hangzott el először minden idők fiatalságának örökérvényű himnusza. A The Whonak hála, a My Generation egyike lett az egyetemes történelem azon kevés zenei alkotásának, melyeknek valóban sikerült évtizedek kulturális orkánjain átívelve összekötniük négy generáció felizzó és elhamvadó lázadóit.
„Remélem meghalok, mielőtt megöregednék” – a My Generation kiemelt strófája szabad fordításban is szépen összecseng, az egyedüli ember áldott jövőtlenségével. A Who egyik 1965-ben egyik pillanatról a másikra vált a csemetéiket féltő brit szülők rettegett mumusává, amelynek egyetlen célja, elragadni és szellemében megrontani a szigetország gyerekszobával rendelkező, jól szituált utánpótlását. A Pete Townshend által írt dal és az együttes azonos című albuma 1965 december 3-án látott napvilágot s rövid idő alatt a brit slágerlisták második helyéig verekedte fel magát.
50 évvel a dal megjelenését követően a The Who tagjai közül John Entwistle basszusgitáros és a 32 évesen, egy vegasi hotelszobában, egy táncosnővel az ágyában, kokaintúladagolással befejező Keith Moon nincs már az élők sorában, ám a frontember Roger Daltrey és Pete Townshend egyaránt hetvenedik születésnapjukon is túlszaladtak. 2015-ben a fiatalok többsége mégsem az eredeti My Generationt, sokkal inkább a dal a The Zimmers, 2007-ben a brit slágerlisták élén végző feldolgozását ismeri.
Ahhoz azonban, hogy a My Generation fél évszázaddal ezelőtt túlnőhessen a lemezi mint mezei sláger a Whonak akarva-akaratlanul bele kellett csöppennie Anglia fiatalságának legmegosztóbb szubkultúra-háborújába. A hatvanas években a szigetország tizenévesei bőrdzsekis, fekete farmernadrágos, Elvis Presley és Eddie Cochran lemezekbe bolondult rockerekre és a valós középosztályból kikerülő, divatos robogóikon csináltatott öltönyben feszítő, amfetamin és R&B függő modokra oszlottak. A két csoport természetesen annak rendje s módja szerint fújt egymásra, a feszülő ellentétek ennek megfelelően köztudott gyakorisággal fajultak tettlegességig.
A leghíresebb összecsapások minden bizonnyal 1964-ben történtek, mikor Brightonban egy hétvége alatt több, mint száz fiatalt állítottak elő garázdaságért. A brit sajtó mindkét felet egy kalap alá véve „a társadalom legalapvetőbb és bizonyított normáit felrúgó, lázadó csőcselékről számolt be”, a rockerek és modok jelenségét a közvélemény pedig az országot sújtó morális apokalipszis első biztos jelének tartotta. A Who tagjai pedig nem voltak restek, a divatfiatalság harci érzelmeire bazírozva rendre az aktuális csataterek közelében lépett fel. „Mindig biztosra mentünk, hogyha valahol mod-rocker balhé volt, mindenképp koncertezzünk a közelben” – nyilatkozta Townshend 1968-ban a Rolling Stonenak.
Nem túlzás hát azt állítani, a My Generation szociális lenyomat, egy olyan kor útkeresésének refrénbe öntése, mely talán soha sem volt és mindig is lesz, egy olyan korosztály indulója, mely még nem volt annyira talajtalan és elveszett, mint manapság.
