„A gyász hosszú távú projekt” – Max Porter: A bánat egy tollas állat

A bánat egy tollas állat egy rövidke és különös, megterhelő mese, ami próbára fogja tenni a tűrőképességünket, el fog cibálni minket a végső érzelmi korlátjainkig, igaz, segíthet is átlépni azokon. A könyv a gyásznak, pontosabban annak elborzasztó, és egyben valahol gyönyörű folyamatának leírása; annak a körülírhatatlan másállapotnak a megállíthatatlan és eltéríthetetlen hömpölygése, amibe óhatatlanul beleragadunk, ha közeli hozzátartozót veszítünk el – jelen esetben egy anyát, egy feleséget.
A regény szerkezete kacifántos, a határokat hírből sem ismerő nyelvezete pedig játékos és briliáns. Nem lehetett vele könnyű dolga, a fordítónak, Totth Benedeknek, sőt, elképesztően lendületesen oldotta meg a feladatot.

Fent regénynek neveztem a könyvet, de még ez a széles gyűjtőszó is csak alig-alig húzható rá; felszínen sokkal közelebb áll a kísérleti lírához. Csapongó hangulatú prózatörmelékek, klasszikus görög drámákat idéző dialógusok, a tudatalatti szabadságában szertefoszló ötletek szöszös hátú post-itekre firkált jegyzetei váltogatják egymást úgy 130 oldalon. Mintha valami váratlan és meglepő improvizációkkal kitömött, egykori legendás és megismételhetetlen jazzkoncert bootlegjét hallgatnánk egy agyonmásolt kazettán. Egy szürke napon a konyhában ülve, bámulva ki az ablakon. Jégeső veri a párkányt, cigarettafüst-kígyó tekergőzik a plafon felé, az utcán az esőtől szagukat vesztett kóbor kutyák keresik egymást iránytű nélkül, kétségbeesve.

Cselekmény tulajdonképpen nincs, főszereplőink, az Apa, a Fiúk, és a Varjú töprengései, egymással folytatott párbeszédei váltogatják egymást, és festik meg a gyász stációit. A három magára maradt férfi előtt ott áll az elsőre elképzelhetetlennek tűnő, de idővel könnyebbé váló feladat, a lezárás és a továbblépés. A Varjú pedig minden helyzetben, mélyben és magasban ott van velük, hol, mint zsebükből előrántható, támogató barát, hol kikerülhetetlen, idegesítő szomorúság, dac és harag. Ő az első és az utolsó, a semmi és a minden, a vég és a kezdet egyszerre. Igényeinkre szabható kabátmadár, ő is elmondja saját magáról, hogy: „Csak egy sablon vagyok. Én is tudom, ő is tudja. A mítosz, amibe bele kell csusszanni. Amit magadra lehet ölteni.”

A bánat egy tollas állat egyben a kultikus angol költő, Ted Hughes elképesztő hatású verseskötetének, A varjúnak furcsa parafrázisa, főhajtás az előtt. Mi több, a kötetben szereplő, szerkesztő munkát végző Apa is éppen egy Ted Hughes-kötet kiadásával bíbelődik a gyász ideje alatt eltelő években. Magyarországon sajnos sosem kapott különösebb figyelmet a kritikusok által rendre a világ legnagyobb költői között emlegetett szerző, inkább csak Az üvegbúra szerzője, Sylvia Plath egykori férjeként ismert. Előremutató, egyben szinte már civilizáció előtti sámánenergiáktól fűtött, barlangfestményszerű verseinek központi alakja szintén a Varjú, és pont ő, és tabudöntögető témakezelése az, aminek köszönhetően Max Porter könyve is egy nagyon megosztó, egyben hihetetlenül személyes és érzékeny kötetként fog bevonulni a köztudatba.

Max Porter első könyvéért megkapta a Sunday Times legjobb fiatal írónak járó díját, valamint a Dylan Thomas-díjat is, a kötetet pedig közel harminc nyelvre fordították le. Én csak ajánlani tudom, bár nem való mindenkinek. Mégis, furcsán torz szépsége, szerkezeti megoldásai, utánozhatatlan fekete humora, szívfacsaró passzusai, na meg a kötet gyönyörű, ajándéknak is beillő kivitelezése miatt mindenképp érdemes belemerülni. És remélem, második könyve, a 2019-es Lanny is hamarosan olvasható lesz magyarul.

Még egy fontos mondat:
„A továbblépés, mint elképzelés a hülyének való, mert minden érzékeny ember tudja, hogy a gyász egy hosszú távú projekt. Nem vagyok hajlandó rohanni. A fájdalom, ami ránk szakadt, nem engedi, hogy lassítsunk, gyorsítsunk, vagy rendbe jöjjünk.”

Ne keresd, itt van.