A Helmet újra Budapesten – Interjú Page Hamiltonnal: „Zenélek, míg meg nem halok”

A zenekar, mely mára gyakorlatilag egyet jelent Hamiltonnal, utoljára 2010 novemberében járt Budapesten, akkor a Seeing Eye Dog című lemezével, most, október 25-én pedig a húsz éve megjelent klasszikus, a Helmet-életmű talán legnépszerűbb, „legfogyaszthatóbb” albumát, a Bettyt fogja elejétől a végéig eljátszani a Dürer Kertben, ami nagy valószínűséggel az év egyik legnagyobb koncertélménye lesz.

Az alábbi interjú a négy évvel ezelőtti koncert előtt készült, de végül nem jelent meg sehol. Itt viszont most megjelenik.

Zeneileg a Helmet mindig is kilógott a sorból, mindig egyedi volt. A New York hardcore szcénával azonosítottak titeket a leginkább, de mégsem tiszta hardcore az, amit játszotok. Sokszor mondják a zenétekre, hogy metál, de ez sem igaz rá. Alternatív metál? Talán, de ez is elég esetlen. Te hogy jellemeznéd a zenét, amit játszotok?

Én egyszerűen csak kemény rocknak hívnám. Led Zeppelinen, Ted Nugenten, Aerosmithen, AC/DC-n, Black Sabbathon nőttem fel, később felfedeztem a Wire-t, a Gang Of Fourt, a Killing Joke-ot, az Undertonest, a Buzzcocksot, emellett pedig időközben a jazzt, és mindez a hatás beszivárgott a zenémbe. Akkoriban, amikor megalakultunk [1989-ben], New Yorkban szerintem sokkal érdekesebb dolgok történtek zenei fronton, mint Seattle-ben. Ott volt például a Sonic Youth, a Surgery, az Unsane, a Live Skull, a Band of Susans, a Jon Spencer Blues Explosion, a Helmet, stb., és ezek a zenekarok rengeteg féle zenét játszottak. Seattle-ben leginkább egy fajta zenét játszottak, ilyen retro hangzású zenét, amiből aztán kinőtt a Nirvana és a Soundgarden, illetve az ő nagykiadós változatuk az Alice In Chains és a Pearl Jam, ami már inkább arena rock volt, mint indie rock. A New York-i szcéna nem erről szólt. A New York-i zenekarok sosem voltak ennyire polírozottak. Főleg, ha a hardcore mozgalomra gondolunk, az Agnostic Frontra, a Sick Of It Allra vagy a Gorilla Biscuitsre. De a Helmet valahogy mégsem illett a New York-i zenekarok közé, mi sokkal heavybb zenét játszottunk, mint a többiek. Egyébként ekkoriban is igen sokféle zenét hallgattunk a zenekaron belül is. Henry [Bogdan, a basszusgitáros] hallgatott például Hank Williamst, John [Stainer, a dobos] Pharcyde-ot, Peter [Mengede, a gitáros] Nick Cave And The Bad Seeds-t, én meg John Coltrane-t. Coltrane-t szinte vallásos áhítattal hallgattam. Olyan hatással volt rám, mint semmi más. Szóval, nagyon sokféle zenei hatás ért minket, a zenélésben pedig pont az a nagyszerű, és arról szól az egész, hogy az ember megtalálja a saját hangját, a saját hangzását.

Jazz-gitár szakon végeztél, és ez itt-ott hallatszik is a játékodon, főként a Bettyn, de ahhoz képest, hogy klasszikus zenei képzést kaptál, a Helmet sűrű, feszes, szaggatott stílusú, metálos hangzása még meglepőbb. Hogy alakult ez ki?

Miután megszereztem a diplomámat, eljártam meghallgatásokra, és 1988-ban beálltam a Band Of Susansbe, ahol egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Egy olyan izgalmas noise-os hangzásvilág volt, amelyet azelőtt sosem hallottam. Ugyanakkor azt éreztem, hogy ez ugyan nagyon rendben van, de mégsem elég agresszív. Hogy nincs benne elég szenvedély. Úgyhogy elkezdtem írni a saját dolgaimat. A korai szerzemények gyakorlatilag különböző ritmusképletekkel való kísérletezések, nyakon öntve egy nagy adag Hüsker Düvel. Aztán egyik este hazafelé menet megszólalt egy riff a fejemben. Éjjel egy körül leültem otthon, hogy eljátsszam, és ahhoz, hogy le tudjam játszani, lejjebb kellett hangolni a gitárt. És megint megnyílt egy újabb világ előttem. Ebből született meg a Repetition című szám az első lemezre, a Strap It Onra.

Az egyébként sokszor dühös és nehezen megfejthető dalszövegeidből az szűrődik le, hogy afféle kívülálló vagy, aki áll és csak kívülről figyeli, hogy mi történik körülötte, illetve az, hogy néha mintha elbújnál a szövegeid mögé, hogy ne derüljön ki, te ki is vagy.

Régebben talán igaz volt, hogy elbújtam a dalszövegek mögé. Nem tudom, a szövegírás talán egyfajta terápia számomra, mert azzal együtt, hogy sok szám dühösnek tűnhet, a legtöbb ember barátságosnak mond…

…igen, ezt megerősíthetem…

…egyszer például egy barátom együtt vacsorázott Axl Rose-zal Torontóban, aki, azt mondta, hogy „a rockzenészek között Page Hamilton a legrendesebb ember”, amit igazán jó volt hallani, és az igaz is, hogy általában véve szeretem az embereket; koncertek után például mindig addig maradok ott, amíg a legutolsó ember fotóját vagy lemezét alá nem írtam, de ha otthon vagyok, akkor elég visszavonultan élek, és valóban csak figyelek. Számomra sokkal érdekesebb karakterekről és az élet eseményeiről írni, mint arról, hogy: „ó,ó, úgy szeretlek”, vagy: „úgy fáj a szívem”. És néha jó egy-egy szöveg megírásával letenni a terheket, hogy aztán kedvesebb ember lehess. Persze mindezt úgy, hogy az nyelvileg, ritmikailag megállja a helyét, és lehetőleg még énekelhető is legyen. Nagyon szeretem például Mark Twaint, mert az írásainak fantasztikus ritmikája van. Akárhol felütjük egy könyvét, és elolvasunk egy bekezdést, az olyan, mint egy vers. Lenyűgöz a nyelvezete; és maga a nyelv is lenyűgöző, amivel nagyon szeretek játszani, és mindig arra törekszem, hogy visszaadjam, illetve megfelelően kibontsam, és átadjam azt az alap inspirációt, ami eredetileg egy dal megírására ihletett.

Ha már említetted Axl Rose-t, 2006-ban a Helmet a Guns N’ Roses előzenekara volt Amerikában, ami azért elég meglepő kombináció. Ez hogy jött?

A Guns N’ Roses gondokkal küzdött előzenekarok terén, és Axl azt kérte, hogy mi legyünk az előzenekaruk, mert nagy rajongója a Helmetnek. Őszintén mondom, nagyon jól éreztük magunkat, bármikor újra megcsinálnánk.

David Bowie-val is turnéztál, de vele gitárosként, a turnézenekarában, ami talán még érdekesebb felállás.

Igen, 1999-ben vészhelyzet állt elő, Bowie-nak hirtelen szüksége volt egy gitárosra, és felhívtak. Nagyon nagy élmény volt az egyik legnagyobb kedvencemmel játszani, szerintem én voltam a legelégedettebb az akkori zenekarában.

Nem volt nehéz háttérzenészként azt játszani, amit neki kellett, nem pedig azt, amit te szoktál?

Nem, mert tudtam, hogy emellett ott van a saját „csatornám”, a Helmet, amihez majd visszatérhetek.

Ki a kedvenc gitárosod?

Keith Richards. Sokkal jobban szeretem azokat a gitárosokat, akik feelinggel játszanak, mint a technikás gitárosokat. Joe Satriani nagyszerű gitáros, de Keith Richards játéka sokkal személyesebb. Természetesen én is rengeteget gyakorolok, de mégis az a jó, hogy amikor elkezdesz játszani, egyszer csak megfeledkezel mindenről, belépsz egy másik világba, és játszol, játszol, és az vagy te. Ennek köszönhetően sokszor hallottam emberektől én is, hogy azonnal felismerik a Page Hamilton-gitárhangzást, ha meghallják, és ez jó érzés. Általában azt szokták mondani, hogy a játékom nagyon intenzív, és én pontosan ezt kerestem a zenében, a szenvedélyt, az intenzitást.

Egy-egy turnén minden este tudod ugyanazt a szintet hozni?

Nem, de már van mögöttem annyi gyakorlás, rendelkezem annyi rutinnal és technikai tudással, hogy ez lehetőleg kifelé ne nagyon érződjön, de előfordul az, hogy küzdeni kell, hogy jól menjen a játék, mint ahogy az is, hogy minden stimmel, minden a helyén van, és kiugróan jól sikerül egy-egy koncert.

2008 nyarán jártatok először Magyarországon. Emlékszel még az első, A38-on adott koncertetekre?

Igen, annál is inkább, mert az a koncert felkerült a Seeing Eye Dog limited edition box setre, négy másik koncertfelvétel, egy San Francisco-i, egy detroiti, egy franciaországi és egy belgiumi felvétel mellé, és a budapesti koncert az egyik kedvencem, mert nagyon jól sikerült, jól játszottunk, jól énekeltünk. Azt hiszem, mindössze egy számot vágtam ki a hajós fellépésből, mert azon valami nem stimmelt az énekhanggal.

A Helmetben mára te maradtál egyedül az alapító tagok közül, és a zenekar felállása viszonylag gyakran változik. Mi ennek az oka?

Főként anyagi oka van. Amikor otthon vagyunk, és nem turnézunk, nem tudom fizetni a zenészeket, és közülük páran nagyobb zenekarokban is játszanak, illetve játszottak, pl. a Maroon 5-ban, a Cultban vagy a Guns N’ Rosesban, ahol többet fizetnek. Nem könnyű feladat „betörni” az új zenészeket, de azért sikerülni szokott.

Mit gondolsz, meddig fogsz zenélni?

Míg meg nem halok. Zenélni biztosan fogok. A zene olyan helyekre visz el, ahová semmi más nem tud az életben. Nem véletlen, hogy mindenki zenész akar lenni, beleértve a filmsztárokat is. A barátnőm színésznő, ő is zenész akar lenni. Mindenki. A zene minden emberi lényt megérint a Földön. Egy emberöltőt töltünk el azzal, hogy megpróbáljuk szavakba önteni a zenét. Nézd meg, hány magazin, honlap, rádióállomás foglalkozik a zenével. Mert a zene annyira lenyűgöző.

Hogy koncertezni meddig fogok, azt még nem tudom. Addig, amíg úgy érzem, hogy megy, és nem rutinból vagy a pénzért csinálom. Ha kiveszik a játékomból az az intenzitás, amiről az előbb beszéltem, akkor abba kell hagynom. De még mindig nagyon élvezem, úgyhogy remélem, ez nem fog megtörténni.

Helmet – Betty – az album

Helmet – Betty – Dürer Kert 10.25.