A legdrágább olcsó vígjáték – így működik a Zoolander 2
A komédián belül külön kategória az amerikai vígjáték, az amerikai vígjátékon belül pedig szintén meghatározott rangjelzés Ben Stiller. A Zoolander 2 lett az a film, amely még akkor is vadul csiklandozza az embert, miután kiderül, egyáltalán semmi kedvünk nevetni.
Még a felháborodás érzelmi kavalkádját sem váltja ki az emberből a Zoolander 2, mely az elemi iskolán túlmutató tréfálkozáson és az indokolatlan zeneipari sztárparádén kívül nem igen nyújt többet, mint a gombócba gyűrt alufólia elrágása. Már Ben Stiller, a kifutók díszleteibe csomagolt, 2001-es eredetije sem igyekezett az olcsó helyzetkomikumnál többel terhelni a fogékony nézőket, a 15 éves intermezzot követő második rész már végképp nem más, mint véletlenszerű szereplők és jelenetek összerázása a Hollywood-i hógömbben.
„Valószínűleg már az első rész után egy évvel megcsinálhattuk volna a folytatást, de a film a mozikban nem lett azonnal sikeres, tehát akkor még senki nem látott benne fantáziát” – nyilatkozott akkor Stiller, aki szerint az első Zoolander harmatos rajtjáért kizárólag az amerikai premier előtt alig néhány héttel történt szeptember 11-i terrortámadás, illetőleg a közhangulat romlása tehető felelőssé. A film végül DVD-kiadásban, a stáb szerint a közönség ereje és igényei révén futott fel és tett szert „kultikus státuszra.”
„Az emberek kézről kézre adták és olyan hatást keltett, mintha underground alkotás lenne, mint amikor váratlanul felfedeznek egy régi bakelitlemezt. A közönség úgy érezhette, hogy véletlenül rátalált valamire, ami csak az övé” – vélekedett a Zoolander 2 forgatókönyvéért felelős Justin Theroux. Mindezek fényében érthető, hogy a stáb a folytatással szeretett volna emelni a valamilyen magasságban megakadt lécen, melyet érdemi történet híján a szereplőgárdára szánt büdzsé kibővítésével szerettek volna elérni. A filmiparban már számtalanszor bebizonyosodott, a celebkultúrán nevelkedett, legkevesebb arra fogékony tömegek hálás közönség, mely alacsony igényei miatt nem igazán ébred tudatára, mikor kiderül, csapdába csalták.
Justin Bieber, Skrillex, Katy Perry, és meglepetésként: Sting. Csupán egynéhány a kortárs popszakma nagymenői közül, akiket sikerült megnyerni a filmhez, hogy látszólag minden különösebb ok nélkül felbukkanva, egy-egy jelentben arcukat adják a produkcióhoz.
A Zoolander 2 készítői a másfél évtizedes kihagyásból a korral lépést tartva igyekeznek előnyt kovácsolni: a modellkedéshez visszakanyarodó Derek (Ben Stiller) és Hansel (Owen Wilson) visszatérő karakterei az ezredfordulón megragadt veteránokként egy olyan időbe cseppennek, ahol a divatvilág az okostelefonok képernyőjén, számítógép-argóban zajlik, aki pedig nem veszi fel a tempót, menthetetlen kimarad. A tinédzserként viselkedô felnőttek-kártyáját előhúzó film Instagram-gagjei, selfie-szituációi azonban 17 éves kor felett rendkívül gyorsan közönségessé, majd rövidúton nyomasztóvá válnak. Ezek után szinte felüdülés egy nagyon szűk, bőr overált is magára erőltető Penélope Cruz monológjait hallgatni az Interpol filmbéli divatrészlegéről. Túlzás nélkül kijelenthetjük, a Zoolander esszenciálisan nem több és nem kevesebb, mint mindannyiunk álma, melyet épp Ben Stillernek sikerült megvalósítania. A színészi ambíciókkal bíró férfi ötvenévesen, a saját filmjében grimaszokat vág, miközben mozibajárók milliói tapsolnak hozzá, elvégre kifizették a belépőjegyet.
