A múlt rettenetes atmoszférája: Csáth Géza – Ópium

Már volt szó a rovat hasábjain a Helikon Kiadó komoly hézagokat pótló zsebkönyv-sorozatáról, de nem ez az egyetlen apropója eheti választott kötetemnek: idén száz éve halt meg Csáth Géza.

Csáth Géza eredetileg Brenner Józsefként született 1887-ben, Szabadkán. Édesanyja, Decsy Etelka nagyon korán elhunyt, a zenéért szenvedélyesen rajongó főügyész édesapja ezután későbbi feleségével együtt nevelte őt. A jó hallású fiúból apja hegedűművészt akart faragni, ám Csáthban már festői ambíciók nyiladoztak, a tolakodó alkotásvágy miatt a gyakorlást elhanyagolta, festményeit viszont tanára kinevette. Íráskészségére viszont már nagyon fiatalon felfigyelt környezete, 14 évesen mutatkozott be a Bácskai Hírlapban, mint zenekritikus. Első novelláját Bródy Sándor jelentette meg a Jövendő című folyóiratban, Csáth az ő hatására kezdett az írással komolyabban foglalkozni.

Érettségi után a Budapesti Orvosi Egyetem tanulója lett, írásai 1906-tól jelentek meg a Budapesti Naplóban. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső révén a Nyugat szerkesztőségének is tagja volt már alapításától kezdve, ebben az évben jelent meg első önálló novelláskötete, A varázsló kertje is.
Jelen cikk tárgya, az Ópium egy válogatás Csáth leginkább ismert novelláiból, kiváló választás azoknak, akik valamilyen véletlen folytán nem találkoztak még a nevével.

Csáth munkássága tulajdonképpen teljesen egyedülálló a magyar irodalomban, horrorisztikus és nyugtalanító történetei Lovecrafthez és Poe-hoz nyúlnak vissza, de valami olyan furcsa, minden ízében szokatlan, sötét mázzal vonja be őket, hogy velük sem egy liga. Nagy dózisokban olvasva kizsigerelnek ezek a brutális történetek, de ahol kell, gyönyörködtetni és elemelni is képesek az embert. Végtelenül aberrált, könyörtelen és őrült világ az övé.
A szürrealitás és a realitás közti vékony kötélen csalinkázó, laza rendező elv szerint felfűzött novellák közül mára nem egy a magyar irodalom megkerülhetetlen klasszikusa, olyanokra gondolok, mint a Fekete csönd, az Anyagyilkosság vagy a gimiből már jól ismert A kis Emma. Kevés olyan szerzőnk van, aki hozzá hasonlóan szenvtelenül volt képes ábrázolni az ösztönös bestialitást, a vak kegyetlenséget, a fojtogató szeretetnélküliséget.

Élete maradéka legalább olyan ijesztő, mint a kötetben szereplő novellák. 1910-től különböző fürdőhelyeken háziorvosként praktizál, ekkor szokik rá – tudatosan – a morfiumra, mert érdekli a kábítószer tudatmódosító hatása, de függőségét csak ideig-óráig képes kontrollálni. Morfinizmusa ekkor született művein is kiütközik, emellett felhasználta az ideggyógyászat akkori elemeit, magán végzett kísérletének sajátos irodalmi keretet is adott. Az első világháborúban katonaorvosként vesz részt, de az ópiumszörny is ekkor veszi ki végleg a kezéből a gyeplőt, fejadagjai napról-napra nőnek, leharcolt idegei miatt végül 1917-ben leszerelik. Hogy leszokjon, mindentől távol, előbb Földesen, majd Regőcén lesz falusi orvos, de a gondok nem szűnnek meg, 1919-ben már a bajai idegosztály bentlakója, ahonnan megszökik, lelövi feleségét, majd öngyilkosságot kísérel meg. Ezután Szabadkán ápolják, a Mária Valéria Közkórházban. Innen ismét megszökik, de a szerb demarkációs vonalon feltartóztatják, napokkal később pantopon-túladagolásban hal meg.

Munkássága óriási hatással volt az elkövetkező írógenerációkra, napjainkban például Veres Attila művein is kitapintható, népszerűsége a mai napig töretlen.

Novelláit olvasva ismét sikerült beletapadnom egy nyugtalan, zaklatott és gyomorforgató alapállapotba, amiből megint csak napok alatt tudok majd kievickélni. Remélem, a százéves évforduló alkalmából ti is fejest ugrotok ebbe a zavaros világba.

Még egy fontos mondat:
„Érzem, hogy ismeretlen félelem kerít mindjobban hatalmába, és hogy nincs ellene védekezés sehol sem… A félelem egyre erősebb lesz, és minden csepp vérembe beveszi magát, a szívem erősen dobog, a fejemben nyomást érzek, s mindenem hideg. Az izzadság kiüt a homlokomra.”