A világ leghosszabb cikke 15.
Paloma Faith – Do You Want the Truth or Something Beautiful? (Epic, 2009) 11 szám 41 perc
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan vonzalmam mostanában a debütáló albumok iránt. Érdekes kísérlet megpróbálni leválasztani egy-egy zenekarról mindazt, ami első lemezük megjelenése óta történt velük, elvonatkoztatni, és csak a kezdetre koncentrálni. Paloma Faith esetében – aki nem mellesleg augusztus 15-én, szombat éjjel fellép a Szigeten – könnyű dolgom van: eddig csak az első albumát ismertem.
2009-es debütálásakor Paloma Faith gyakorlatilag kész produkciót tett le az asztalra. A Do You Want the Truth or Something Beautiful? olyan lemez, mint amilyet előadók általában második, harmadik alkalommal szoktak összehozni: gyönyörűen szól, karakteres, átjön róla, hogy milyen a főszereplő, ki ő, mit akar és az is, hogy azt általában el is éri.
Paloma karrierje még sehol sem tartott, amikor felkérést kapott, Amy Winehouse zenekarába, amit ő köszönettel visszautasított. Nyilván a saját útját akarta járni, ami becsülendő és hosszú távon persze sokkal kifizetődőbb.
Nyilván nem volt véletlen a felkérés, hisz Paloma Faith első lemezének világa zeneileg Amy Winehouséval rokonítható: múltba tekintő jazz-pop, modern köntösben. Bár Paloma hangja képzettebbnek tűnik, hangzásuk hasonló. (Csak a történelmi hűség kedvéért, Amy ide vonatkozó lemeze, a Back to Black három évvel korábban jelent meg.) Kettejük közt a jelentős különbség az, hogy Paloma világa sokkal teátrálisabb, artisztikusabb, megtervezettebb, ami az imagén és a színpadi megjelenésén is jól tetten érhető. Ám mivel Palománál a forma nagy szerepet kap, ez néha elnyomja az érzelmeket és a tartalmat.
Nem arról van szó, hogy Paloma nem elég érzelmes, hanem arról, hogy mivel az ő karaktere kicsit nagyobbra van véve a valóságosnál, plusz különböző díszletekkel még körül is van körülbástyázva, könnyen el tud bújni e mögé a perszóna mögé, és énekelhet onnan. Ami túlélési technikának jó, de a hatást valahogy ez mégis némileg rontja. (Amúgy mindjárt a legelső szám második sorában kijelenti: „Egy kaméleon vagyok álruhában.) Továbbá, míg Amy inkább egy szeszélyes (később kezelhetetlen) ösztönlény volt mély sebekkel, addig Paloma egy igazi úrinő, aki nem tántorog, nem káromkodik, viszont nem is mozdít meg annyira.
Persze lehet, hogy annak, aki nem Nick Cave-en, PJ Harveyn, Lydia Lunchon és egyéb magas hőfokon égő művészeken nőtt föl, annak bőven elég ennyi dráma is. Mert azért a lemez vége felé, főként a My Legs Are Weak és a Play On című dalokban Palomából is előjönnek a rejtett tartalékok. (Természetesen az ő szülei is elváltak; Paloma négy éves korában.)
És amit a lemez elveszít hőfokban az erős forma miatt, azt nagyon nagy valószínűséggel visszanyeri a színpadon: ezek a szépen megírt, visszafogottan bombasztikus, nagy ívű dalok tipikusan olyanok, amelyek élőben nagyon hatásosak tudnak lenni.
Hogy mennyire, az a jövő hét szombaton kiderül.
Jótállás:
Örök garancia: New York, My Legs Are Week, Play On
