A zene építészete 4. rész – Hallo, Arizona? Taliesin és Nono

Hallo, Arizona? Taliesin és Nono

Korábban már elhangzott az a tézis, hogy a művészeti ágak szoros összefonódása miatt egyáltalán nem meglepő, ha egy alkotó ember egyaránt képes meghatározót letenni az asztalra két, egymástól viszonylag eltérő területen. A reneszánsz polihisztor számára egyértelmű volt, hogy több művészeti ágban próbálja ki magát. Az egyetemes tudás elérése volt az egyik lényegi cél, a sokoldalúság természetes velejárója volt a megszerzett ismeretek visszaadásának. Nem kell taglalni, hogy Leonardo da Vinci rajzérzékével párosult az építészet és a zene terén ugyancsak megnyilvánuló tehetsége még sok más kimagasló érzékenységgel.

A legnagyobb építészek rendre kifejtették, mily meghatározó volt számukra a gyermekkori zenehallgatás, vagy egyszerűen csak a zenélés, éneklés. Kodály Zoltán a gyermekek zenei nevelését az anyaméhben eltöltött időtől datálja. Ha ezt a gondolatsort kiegészítjük azzal, hogy a gyermekek esztétikai nevelése elsőként a zenén keresztül érhető el, hamar leszűrhetjük azt az esszenciát, hogy az esztétikai érzék építészeti megjelenését serkenti és jótékonyan befolyásolja a zene rendszeres jelenléte egy építész életében, lehetőség szerint már a gyermekkortól kezdve.

Frank Lloyd Wright amerikai építészlegenda állítólag egy őszi reggelen elhatározta, hogy a százszámra tervezett magánépületek mellett nekifog egy iskola megalapításának. Két helyszínt nézett ki magának erre a célra. Az egyik, a keleti parton, Wisconsinban helyezkedett el, amely amúgy is Wright nyári lakául szolgált. A nyári lakot egy időszámítás szerint VI. századi walesi költőről, Taliesinről nevezte el az eredetileg ugyanonnan származó család. Telente Wright a hideg elől az arizonai Scottsdale melletti sivatagos területre menekült. Ötletesen Taliesin Westnek nevezte el a téli lakot, melyet ne holmi barakknak, hanem egy lenyűgöző épületegyüttesnek képzeljünk el. A pályázó diákoknak, akikkel közösen tervezték, építették és népesítették be Taliesin Westet két fő tudományban kellett jártasságot mutatniuk az építészet elméleti tudása mellett. Az egyik az építészet gyakorlati oldala. Minden diákot kiküldtek a kősivatagba, és a délelőtt önnön maguk által megtervezett kunyhót, barakkot napnyugtáig saját erőből meg is kellett építeniük, majd az éjszakát is ott kellett átvészelniük. Kemény lecke egy pályakezdő diáknak, de mindenképpen hasznos. A másik elvárás kissé szokatlannak tűnhet, de Frank Lloyd Wright számára természetes kérés volt. Csak olyan diákokat fogadott be iskolájába, munkatársakat sivatagi műhelyébe, akik jó énekesek voltak, vagy legalább egy hangszeren jól tudtak játszani.

Képzeljük el, ha egy diplomata a nagykövetté való kinevezését csak akkor nyerhetné meg, ha diplomáciai szaktudása mellett képes lenne emeletnyi magasságban kötéltánc közben szónokolni. Első hallásra egyik összefüggés sem értelmezhető k.o. kritériumnak, de mégis van benne ráció. Az alapvető elvárás a tudást teszteli. A másodlagos, jelen példánkban a hangszeres tudás és a kötéltánccal egybekötött retorikai készség az érzéket. Wright ezzel az egyszerű megoldással találta meg azon értékes diákjait és munkatársait, akiknek az IQ-juk mellett az EQ-juk is átlagon felüli volt. Az építészeti tervezést, egy-egy nagyobb munka elvégzését közös zenélés követte. Erre a célra Wright egy jelentős méretű hangversenytermet építtetett Taliesin Westen belül. Itt tartották az építészek minden félévben a házi koncertjüket meghívott vendégek számára, majd közösen filmet néztek a saját vetítőteremben. Egy külön kis világ volt az építészek élete ebben a környezetben, mely minden szempontból a kreativitási állapot kialakulását és megőrzését volt hivatott szolgálni.

Fordított helyzettel aránylag ritkábban találkozik az ember, azaz az építészmérnök zenészek alulmaradnak a zenekedvelő, vagy zenélő építészekkel szemben. Mégis, a zenészek építmények terén – lakó- és munkakörnyezet – való igényeit csak úgy tudja jól kielégíteni egy építész, ha pontosan tudja és érzi, hogy mik ezek.

Eklatáns példa volt erre egy díszlet, mely az idősebb korára már világhírnevet szerzett zeneszerző, Luigi Nono, Prométheus, A Hallgatás Tragédiája című szimfonikus művéhez kapcsolódik. Zenei kompozícióinak megértéséhez nem elég csak a zenét meghallgatni, de szükséges ismerni filozófiai eszmefuttatásait is, melyet műveiben a zene eszközeivel mutatott be. Nono idősebb korára egy olyan hangzásvilágra talált rá, mely egyedülálló és egyben drasztikus, de ami jelen értekezésünkben még ennél is fontosabb, a tökéletes akusztikai környezetet igényli.

1984-ben azt mondhatjuk, hogy Nono egy olyan feladat elé állította az építészeket, melynek megfelelni szinte lehetetlen volt. Egy kiemelt műemlékvédelem alatt álló templom kongó belsejében hangversenytermi akusztikát teremteni, biztosítani a természetes fényt és a frisslevegő utánpótlást (természetesen hangtalanul), továbbá elhelyezni a nézőteret és a színpadot oly módon, hogy az a térben a hangok áramlását ne akadályozza.

Ez a feladat egészen addig tűnt reménytelennek, amíg Nono megtalálta azt az építészt, aki nem csak érti, amit mond neki a zeneszerző, de érzi is. Renzo Piano személyében egy zeneszerető, zeneművelő építész teljességében tudott azonosulni Nono zenei világával, s ezáltal képes volt minden igényre választ találni. A velencei San Lorenzo templomban tartott bemutatóra egy olyan grandiózus méretű fahajót tervezett, mely egyszerre volt díszlet, akusztikai elem, nézőtér és vertikális színpad.

A Pritzker díjas Renzo Piano legismertebb munkája a mai napig talán a párizsi Centre Georges Pompidou, de ő tervezte a római Parco della Musica-t is. Nem véletlenül ő, hiszen csak az tud valóban kimagasló zenei épületeket, komplexumokat tervezni, aki szereti a zenét és ért is hozzá.