A zene építészete 6.rész – Az akusztikus halála

Az akusztikus halála

Mint a művészetek esetében általában, mind az építészetben, mind a zenében az arányok megtalálása döntő jelentőségű a harmónia elérésében. Egy épületnek ugyanúgy van ritmusa, mint egy dalnak, csak az nem hangzásban jelenik meg, hanem inkább lüktetésben. Gondoljunk egy épület homlokzati kiosztására. Az ablakok, tagolások rendje, üteme adja meg az épület homlokzatának ritmusát. Az évezredforduló környékén divattá vált egyenetlen ablakméret önmagában hordozza a váltakozó ritmust. Az építészek nagy gondot fordítanak épületük homlokzatának „ritmusára”, hiszen ez az egyik legszembeötlőbb minőségi ismérve kezük munkájának. Ugyanígy van ez a zenészekkel. Egy rosszul megválasztott lüktetés, egy eltúlzott, vagy egy túl lassú tempó megmételyezheti a teljes zeneművet.

A mű – legyen az egy épület vagy egy zenedarab – a kompozíció, a harmónia és a ritmus szülöttje, mely természetszerűleg kultúránként eltérő lehet. Egy Makovecz Imre által tervezett épület esetleg idegenkedést vált ki egy nepáli építészből, mint ahogy egy kínai bábelőadás zenei aláfestésétől egy német cukrásznak fejfájása keletkezhet.

Beszéltünk már olyan épületekről, melyek a zenét szolgálják ki. Vannak azonban épületek, melyek kifejezetten a zene bemutatására és a laikusokkal való megértetésére építtettek. Ilyenek például a párizsi Cite de la Musique (Christian de Portzamparc), a bécsi Haus der Musik (történelmi épület) vagy a Seattle városában található Experience Music Project, melyet az amerikai építészek fenegyereke, a hetvenéves Frank O’Gehry tervezett. Hát így van ez az építészeknél.

Az épület megjelenésében tökéletesen viseli O’Gehry építészetének felismerhető kézjegyeit. Az ortogonalitás mellőzésére törekvő igyekezet, íves formák, szinte lekövethetetlen héjszerkezet, szoborszerű megjelenés, az épületegyüttes anyagban és színben való tagolása. Mégis, ez a zenei interaktív múzeum elsődlegesen arra törekszik, hogy a zenét a hallgatósághoz és a felhasználókhoz közelebb hozza, átadja. A térkialakítás a hangszerek jellegzetes ismérveit használja tömegképzésre, az interaktív részek hangjai, zajai, frekvenciái életet lehelnek a halott építészeti anyagokba. A különböző, egymásba szabadon nyíló kiállító- és bemutatótermek akusztikai térelhatárolása ugyanolyan kihívást jelentett, mint amikor egy zenekari árokban minden zenész más darabból játszik valamit, de a karmester a kuszaságból kifejezetten a másodhegedűst szeretné meghallani. Frank O’Gehry zenemúzeuma azért jelent egy mérföldkövet a zene és az építészet között, mivel először sikerült egy építésznek egy olyan épületet terveznie, mely kompozíciójában, megjelenésében és funkciójában is inkább egy építőanyagokból megálmodott szimfonikus zenekart tár elénk, mintsem egy épületet.

https://www.youtube.com/watch?v=mkiLWwNGhHw