A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

A zene építészete 7.rész – Rombolás!

2015. május 4., 19:38

A zene építészete

Minden alkotóművészet összefonódik, legyen az teljes értékű, avagy alkalmazott művészet. A zenét javarészt az előbbibe, az építészetet rendre az utóbbiba soroljuk. Mindkét művészeti megnyilvánulás olyan építőkockákra támaszkodik, mint a kompozíció, a harmónia, a közösségi élmény, a ritmus vagy akár több réteg finomhangolása.

Rombolás!

Emberi tulajdonság, hogy ízeikre szedjük, amit korábban összeraktunk, vagy felépítettünk. Ezért is mondják Székesfehérváron, hogy a gyermeki kíváncsiság a táskarádió halála.

Onnan nem messze, pontosan New Yorkban él egy nagyon különleges skót származású ember, akit David Byrne-nak hívnak. Ő volt a Talking Heads frontembere és egyben az egyik kiemelkedő újhullámos zenekar énekese, gitárosa, de legfőképp a füle. Már egészen fiatal korában kitűnt zenei tehetségével, amit az iskolai kórustanár még azon furcsa kijelentése sem tudott elvitatni, hogy a gyermek botfülű. Ekkor Byrne már három hangszeren játszott magabiztosan, köztük hegedűn is, ahol a bundok hiányában, valódi botfülűként nem megy sokra az ember. (Hozzáteszem, Einsteinnek is volt fizikából hármasa).

Negyvennégy évvel később Long Beachen egy TED (Technology, Entertainment, Design) előadáson arról beszélt, hogy élete egyik első komolyabb fellépése a CBGB-ben történt New Yorkban, ahol jó volt az akusztika. Legalábbis lehetett hallani a dallamot és érteni a szöveget. Amit játszottak, és ahogy játszották az odaillett arra a helyszínre. Kialakult egy kapocs a zenéjük és az építmény között. Ugyanilyen kapocsra mutatott rá a gótikus székesegyházakban játszott, szinte lüktetés nélküli egyházi művek között, melyek a nyújtott hangoktól és a hangnemváltás hiányától megfeleltek a környezetnek. Kisebb és jobban megtört légtérben komponált Bach, de Mozart zenéje is egy adott környezethez illik. Byrne kifejtette továbbá, hogy a zeneszerzés egyik sokat elhanyagolt eszköze a helyszín elképzelése, esetleg meghatározása már a komponálási folyamat alatt.

Nem mindig volt ez így. A Punk sokszor szándékosan ellenpontozta a zenét és a helyszínt. Sőt. Ellenpontozott mindent, akár még önmagának is képes volt egy számon belül 180 fokos hátraarcot vágni. Amíg Frank Sinatra Mack the Knife-ja vagy a My Way-je jól beleillett a New York-i Carnegie Hall atmoszférájába, addig az utóbb említett dal Sid Vicious előadásában már önmagában is egy zseniális szatíra.

Az 1970-es évek derekán az építészetben is voltak olyan megkövült elképzelések, melyek indoklását néha nehéz volt megmagyarázni. Egyébiránt ez a merevség minden alkotóművészet dogmatikus jelenében fellelhető időnként. A felező tizenkettes sor például nem lehet 13 szótagú, mert azt nem lehet. A mellszobor tarkója nem lehet lapos, mert az már nem mellszobor, hanem valami megmagyarázhatatlan modern furcsaság, tehát azt sem lehet. Az amerikai totált úgy vesszük föl, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A különböző művészeti ágakban mindig voltak törekvések kitörni a béklyóból azok által, akiket fullasztott, elnyomott az axiómák és alapvetések világa, akik őrlődtek éppen divatos szabályrendszerek között. Az építészeti modern stílus képviselői a huszadik század első felében élére vasalták az épületeket és mindennemű fölösleges és hitvány ornamentikától megszabadították. Kijelentették, hogy Less is More, tehát a kevesebb több, ami egyébként egy 1855-ös Andrea de Salto vers címe. Ezt a frázist hangoztatta Mies van der Rohe is, aki a chicagói Michigan Institute of Technology (MIT) mellett modern, letisztult épületeket és felhőkarcolókat tervezett megreformálva az akkor ornamentikától elsüllyedő építészeti stílust. Van der Rohe és harcostársainak elveire mutatott egy új felfogású építészet fricskát nem sokkal a Punk kialakulása előtt (hiába, az építészek gyorsabbak). A posztmodern építészet képviselői közül Robert Venturi és Charles Moore szó szerint parodizálták a Bauhaus és a modern építészeti eszmék tökéletes szabályrendszerére épült megjelenését. Kamasz fiúk becsületére válna a modernhez képest inverz jelmondatuk: More is less.

A Sex Pistols frontembere a My Way saját magára koreografált előadásával ugyanezt tette, csak radikálisabban (hiába, a zenészek hangosabbak).

Ezeknek a folyamatoknak az origóját az építészetben és a zenében is általában a társadalmi helyzetben kell keresni. Az irodalomban, a festészetben ezek az akcentusok ugyanúgy jelen vannak, csak időeltolódással és más megnyilvánulásban. Las Vegasban az ilyen helyzetre az a válasz, hogy akár az egyik legrégibb kaszinót, a Frontier-t is lebontják helyet adva ez által az újnak, a mának, a kor szellemének. A zene eszköztára az építészetével ellentétben végtelen.

BÉBI DÍSZ DONGÓ – MERT FÉLREHALLJUK!
febr. 11., 19:48