„Akármi történik, soha nem válunk el” – a Cult múlt és jövő temetéséről
Kéretlen rocksztárok, kívülállók, akiknek soha nem is fájt körön kívül maradni, és akik körül bár a világ megváltozott, ők maguk harminc év elteltével sem vágynak státuszra. Ian Astbury és Billy Duffy a The Cult kettesfogatjaként a nyolcvanas évek reménytelen véletlenjeiről, terror-kompatibilis dalokról, valamint a zenekar körüli csendet megtörő, februárban kijött Hidden City című albumról.
“Van bennem egy kis Forrest Gump, ez kár lenne tagadnom” – Ian Astbury 17 évesen, anyja halálával szakadt el végleg az otthon fogalmától, az elhagyatottság, az örökös vándorlás jelenségei előtt pedig egy teljes életművel tiszteleg. Kamaszként, két kontinens közé szorulva az Államokban skót akcentusával túl britnek, miközben Angliában még mindig jenkinek számított. “Egyszer ki akartak dobni a The Birthday Party öltözőjéből. Térden állva istenítettem Nick Cave-et, aki ezt nehezen viselte és azt szerette volna, hogy eltüntessenek a színről. Tracy Pew (a B.P. basszusgitárosa) végül megengedte, hogy maradjak, sőt még egy üveg vodkát is kaptam. Mit mondhatnék, rajongó voltam és vagyok a mai napig” – Astbury a brit punk hőskorából visszamaradt Theatre Of Hate koncertjén figyelt fel a gitáros, Billy Duffyra: az újdonsült ismeretség hatására az énekes feloszlatta saját zenekarát és 1985 májusában megszületett a Duffy gitárriffjeire épülő She Sells Sactuary.
A dalt azonnal felkapták és néhány héttel a megjelenését követően Astbury máris a Live Aid Wembley-színpadán találta magát. “Mikor a Queen volt színpadon, Billy Connoly és Bob Geldof közt üldögéltem, később pedig Freddie Mercury és David Bowie fogtak közre. Megszólítottak, beszéltek hozzám, ha nem is úgy, mint egyenrangú partnerhez, de kíváncsian, őszintén érdeklődve. Emlékszem, aznap este metróval mentem haza Brixtonba: teljesen kész voltam” – a Live Aid Astbury és a frissen alakult The Cult számára maga volt a mézesmadzag, egyben vezetett a rádöbbenéshez, miszerint akármilyen eredményeket lesznek képesek felmutatni, makacsságukkal mindig is kívüállók maradnak.
Az ugyanazon évben megjelenő Love album az Egyesült Államokban is megjelent, Astbury pedig a The Cult amerikai kiadójának vezetőjével, Seymour Steinnel közös portréja Rolling Stone címlapra került volna, amennyiben az énekes nem rúgja össze a port a lappal. “Az egész olyan volt, mintha csak egy divatmagazinnak készítettünk volna fotókat. Mikor megláttam azokat ruhákat, elmondtam, kizárt, hogy én magamra vegyem őket. Nem voltam seggfej, egyszerűen csak nem tetszett egy kabát. Az incidens után lényegében tiltólistára kerültünk.”
Az ipari mennyiségű koncert, saját apja haláláról a turnén való értesülés, Duffyval és első feleségével is lassan, de biztosan romló viszonya az ezredfordulóra végképp legyalulta Astburyt, aki nyugalmat keresve egészen Tibetig jutott. “Azzal fogadtak, hogy ‘Üdv itthon!’, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy végre tartozhatok valahova.”
Astbury misztikus dalszövegei Duffy egyszerű, ám nagyszerű gitárjátékával válnak teljessé, a The Cult két frontemberének kapcsolata pedig még, ha nem is mindig nevezhető békésnek, mára maga a megtestesült harmónia. “Olyanok vagyunk, mint a Levi’s címke két lova, melyek ketten egy farmernadrágot próbálnak szétszakítani”: a Sex Pistols fellépésein nevelkedett Duffyra nagy hatással voltak a New York-i példák is, a The Stooges és a New York Dolls jelentette irány érzett elkötelezettsége juttatta a Theater of Hate tagjait közé s vezettek végül a The Cult lassan klasszikusnak mondható, koszosan gömbölyödő gitárhangjaihoz. Nem meglepő hát, hogy Duffy számára az együttes amerikai megjelenése jelentette a legnagyobb ugródeszkát. “‘1988 első heteiben, egy este, emlékszem azon töprengtem, hogy a Who, a Rolling Stones, a Zeppelin, mind ott csinálták meg a szerencséjüket, én meg itt ülök Londonban depressziósan, a kedvenc focicsapatom egy katasztrófa, a kocsimra kerékbilincs került és még az eső is esik. Már rég Kaliforniában kellene motoroznom Steve Jones-szal (a Sex Pistols gitárosa, a szerk.)”
Duffy és Astbury azonban nem mindenben vélekedek ugyanúgy, nézeteltéréseik pedig Astbury ‘94-es kiválásával csúcsosodtak ki. A páros útjai a felbomlást követő években többször is keresztezték egymást, majd elváltak, azonban az utóbbi időszak dalszerző periódusát egy vadonatúj lemez, a 2016-os Hidden City örökíti meg. “Minden a régi kerékvágásban halad tovább. Ha mi kettőt meg kettőt összeadunk, az eredmény nálunk valahogy mindig öt lesz és ez az a plusz, amiért akármi is történik, soha nem válthatunk el” – mondták a Mojo magazinnak.
A Bob Rock produceri atyáskodásával összekalapált Hidden City 18 hónap dalainak dokumentációja. Astrbury, az új lemezre írt dalszövegeinek sajátja az elmúlt hónapok európai terrorakcióira való reflektálás, az énekes például a Deeply Ordered Chaos című szerzeményben Párizs védelméért könyörög és Szíria bukásáról beszél. Astbury elmondása szerint a dal 2015 januárjában, a Charlie Hebdo elleni támadás idején íródott. “Soha nem akartam így bekerülni a hírekbe, azonban nem állíthatom, hogy nem értintett meg a Bataclan béli mészárlás híre. Mi is játszottunk ott négy alkalommal is, a támadáskor megölt emberek többsége ráadásul valószínűleg mi a fellépésünkre is eljött volna: lehetett volna a mi koncertünk is.”
Duffy szerint a dalok utalásai azonban nem kell szó szerint venni. “Ez az egész inkább Ianről és Párizsról, a művészről, a költőről és fények városáról szól. Sok a szimbólum és személyes kapcsolódás, melyek ilyesféleképp túlmutatnak a baguetten és a sajton.”
