Aljas nyolcas: Tarantino tökéletes tréfája
A kritikusok közül néhányan Quentin Tarantino legrosszabb filmjének kiáltották ki az Aljas nyolcast. Mások mesterműnek. A műbírálók haragja és imádata azonban gyakran messzebbre vezethető vissza, mint azt gondolnánk.
Bár a végeredményen nem változtat, egyáltalán nem mindegy, hogy egy rossznak tűnő film készakarva avagy véletlenül születik. Rávághatnánk, a rossz filmek csak úgy megtörténnek, sanyarú körülmények és még sanyarúbb kvalitások hibájából, ilyen, amikor kihúzzák a konnektorból a gondviselést. Senkinek nem lehet célja, hogy egy rossz film révén elkövetővé, majd áldozattá tegye magát. A mindenkori közönség haragjának martalékává lenni azonban magában hordozza a mártíromságot, hogy csak azért bűnhődünk, mert a tömeg nem értettek meg bennünket. Mártír halál pedig lehet az is, ha az ember olyan viccet mesél egy társaságban, melynek a csattanóját az egybegyűltek közül kevesen értik, töprengés és röhögés helyett pedig meglincselik a tréfamestert. Az utókor hevesen hümmög, bólogat és oltárképeken örökíti meg az embert, aki a ködbe vesző, sötét időkben egyedüli birtokosa volt az isteni humornak s lám, meg is bűnhődött érte.
https://www.youtube.com/watch?v=gnRbXn4-Yis
A BBC kritikusa nyitotta a sort, mikor Tarantino legrosszabb filmjeként címkézte meg a rendező Aljas Nyolcas című, kitekert westernjét. A Guardiané folytatta, ő beájult. Különösen erős kifejezések lettek közölve egy olyan popkulturális szakemberről mint Tarantino, aki olyan teljességgel indokolatlan filmeket is jegyez, mint például a Halálbiztos. A hetvenes évek amerikai B-filmjeinek utánérzeteként értelmezhető, 2007-es mű ugyanúgy mindennemű történetet nélkülözve lóg a levegőben, mint az Aljas nyolcas, azonban míg előbbiben a hengerűrtartalom, a domborodó női idomok és látványos erőszak is jutott, utóbbi lényegében 2 órán át várakoztatja a mozinénőt az első agyvelő loccsantással. Márpedig – ahogy egy nyári slágernél is kötelező az első tíz másodpercen belül derűs énekhangot prezentálni – úgy a mozinézők sem szeretik a felhőtlen végtagrobbantások helyett három órán keresztül azt kell nézniük, ahogy nyolc színész egy faházban kávét főz.
A legfájóbb, hogy az Aljas nyolcas a játékidő első fél óráját tekintve igazán ígéretesen indul: Kurt Russell és Samuel L Jackson gombnyomásszerűen hozzák a tőlük megszokott s talán elvárt karaktereket, a kifejezetten szépen fényképezett, amerikai fenyőrengetegben, térdig érő hóban és lovaskocsiban játszódó jeleneteket pedig tökéletesen festi alá Ennie Morricone – Tarantino szokásos, kortárs pop-betétjei által sajnos megtépázott – elhibázhatatlan filmzenéje. A cselekmény ezt követően bicsaklik meg, válik először vontatottá, majd erőltetetté, végül pedig némileg indokolatlanná. Fontos, hogy a film leépülésének is különféle stádiumai, illetőleg előjelei különböztethetők meg a Christoph Waltz Becstelen Brigantyk béli modoros karakterének egész egyszerűen vérlázító imitálására szerződött Tim Rothtól kezdve, a túltolt rasszista tölteten keresztül, a Samuel L Jacksont hiteles westernhős szerepéből véglegesen kizökkentő bizarr, homoszexuális anekdotájáig bezárólag.
A Tarantino nyolcadik filmjeként beharangozott Aljas Nyolcas azonban valóban alattomos: a rendező filmes habitusát ismerve bárki hajlamos lehet egészen a stáblistáig kezeit imára fonva reménykedni, hátha történik valami teljesen váratlan, teljesen megmagyarázhatatlan, teljes képtelenség és minden maradhat a régi kerékvágásban.
Tarantino ez alkalommal azonban megvalósította a tökéletes tréfát, a tréfát, amelynek érvényes tanulsága van. Az Aljas nyolcas azért vesz el három órát az ember életéből, hogy a moziból hazafelé menet elgondolkozzunk, valójában azért vagyunk dühösek, mert nem kaptuk meg a belépő árának, a film idejének megfelelő 3D panorámát, leszámolást, spriccelő vért vagy olcsó románcot. Vagy pont ezért örvendezünk.
