Ameddig a szem ellát
Schilling Árpád a montenegrói királyi színházzal közös produkciója, az Ameddig a szem ellát csupán két előadás erejéig, november 3-4-én érkezik Budapestre. Az alkotók saját tapasztalataiból gyúrt történetei egyszerre beszélnek empátiáról, szolidaritásról és a hatalmi rendszerek kafkai abszurditásáról. A Trafó társadalmi témájú előadásokat összefogó Közös ügy sorozatának része Schilling ezen rendezése is, amely kelet-európai kontextusban mutatja be kisemberek történeteit.
Az Európai Unió EU Collective Plays! programjának keretében létrejött produkció, amely program különböző országok alkotóit invitálja olyan közös színházi munkára, melyben új előadást hozhatnak létre a semmiből. Nem nyúlhatnak klasszikusokhoz, vagy már megírt szövegekhez: az alkotók saját élményeikből táplálkozva készítik a programban szereplő munkákat.
Így készült az Ameddig a szem ellát is, aminek kiindulópontjául a színészek és a rendező saját történetei szolgáltak. Az előadás formába öntésében és megszövegezésében két dramaturg is szerepet vállalt: Bíró Bence, aki állandó munkatársa volt az utóbbi időben Schillingnek, de megfordult már a Katonában, és a Vígszínházban is dolgozik, illetve Gyarmati Kata, a Szabadkai Színház társulatigazgatója. Előtanulmányaik során rengeteg interjút készítettek Montenegróban, és egy izgalmas, ellentmondásokkal teli, túlpolitizált országgal találkoztak. Annak ellenére, hogy a montenegrói színészgárdát és az ő tapasztalataikat láthatjuk a színpadon, nem kizárólag helyi mikrotörténetekkel találkozhatunk.
„Ez nem egy speciálisan montenegrói történet. Bár megemlítünk konkrét helyszíneket, még csak a Balkánhoz sem köthető kizárólagosan. A színészek által hozott élményanyagot, valamint a saját magyarországi és európai tapasztalataimat felhasználva egyfajta kelet-európaiságról, egy általános életérzésről mesélünk.” (Schilling Árpád)
Ez az életérzés pedig nemcsak realisztikus képet fest a régióról, de közösségi, politikus kérdésekhez is elvezet, miközben számot vet azzal, hogy milyen szerepe van a hatalmi rendszereknek személyes sorsunk alakulásában.
„A harag napja és a bécsi Hideg szelek után Schillinget még mindig és már megint a kiszolgáltatott, szó szerint nyomorba döntött kisember kilátástalan sorsa érdekli. Meg az, hogy a magasból láthatatlan átlagembert felzabáló rendszer ad-e valódi segítséget a lózungokon kívül? És ami ennél fontosabb: a pusztulást körbeállva szemlélő embertársak vajon akarnak, mernek segítő kezet nyújtani a rászorulónak?” (Jászay Tamás, revizoronline.hu)
Schilling Árpád, a Krétakör kultikus és nemzetközileg elismert rendezője évek óta nem dolgozik Magyarországon, utolsó hazai munkáját, A harag napját 2015-ben mutatta be a Trafó. Schilling a rendezői munkát azonban csak itthon tette parkolópályára: 2008 óta folyamatosan rendez külföldön, Franciaországban, Svájcban, Németországban, az utóbbi években pedig Bécsben, Varsóban, Zágrábban és Temesváron is mutattak be tőle előadást. Sőt, a Litván Nemzeti Színház művészeti vezetőnek kérte fel, erről jelenleg is folyik az egyeztetés. Ezt az ellentétet a következőképpen értelmezi az Indexnek: „Nem tervezek most itthon színházrendezést. Magyarországon – fura szó, de – hazafiként inkább azt keresem, mi az istent tudnék csinálni túl azon, hogy létrehozok egy előadást. Külföldön megpróbálhatom megmozgatni a kisközösségeket az előadásaimmal, de otthon ennyivel nem elégedhetek meg.” (Schilling Árpád, index.hu)
Schilling munkáiban húsbavágó pontossággal és kertelés nélkül világít rá társadalmi, olykor politikai problémákra. Felhívja a figyelmet arra, hogy egyrészt a hatalom birtokosai felelősséggel tartoznak tetteikért, másrészt viszont mindenkinek kötelessége beleszólni a közügyekbe.
