Az apokalipszis halogatása: Nick Cave – The Sick Bag Song
Ennek a könyvértékelésnek nincs valódi apropója. Mi itt az Open Air Rádiónál sokan Nick Cave szerelmesei, betegei vagyunk, rá akarjuk tenni a kezünket mindenre, amihez köze volt vagy lesz, jöjjön el ez a pillanat bármikor. Pár hónapja úgy hozta az élet, hogy Budapestről Brightonba tettem át a székhelyemet, ahol korábban Nick Cave is lakott, és ahol ideköltözésem óta keresgélem félig nyitott szemmel idolunk nyomait, és ahol, nagy keresgélés után végre a kezem közé került ez a szinte már kényelmetlenül intim irodalmi kitárulkozása is.
Képtelen vagyok rájönni, hogy műfajilag minek nevezzem ezt a röpke, alig 120 oldalas könyvecskét. A felszínen természetesen egy turnénapló, széljegyzetek a The Bad Seeds 2014-es amerikai turnéjáról, amiket Cave nagyvárosok közt röpködve körmölt le az ülések háttámláján talált hányós zacskókra – innen jön a cím is.
De hamar feltűnnek az egyéb, megfejtésre váró rétegek. A The Sick Bag Song nem csak turnénapló, hanem egyfajta meditatív számvetés is, valóban egy zacskó, amibe szinte ad hoc jelleggel bele van hányva egy csomó emlék, legyen az akár éles, akár csak tudat alatt elmosódott foszlánya egy emléknek. Bele van hányva egy csomó film, könyv, zene, benne van ez nagy adag, finoman nárcisztikus, tépelődő nikkévség. Benne van rengeteg inspiráló ember a múltból, a jelenből, benne van pár, akik vélhetőleg jövőjében is ott lesznek. Benne van a sok, akár csak plátói, akár valódi szerelemmel szeretett nő, múzsa. Kylie Minogue, PJ Harvey, az épp csak a minap elhunyt Anita Lane, Isten nyugosztalja, akiről emlékezzünk is meg itt egy The Birthday Party-dallal, aminek társszerzője volt:
Egyszerre szabadvers, nem is egy, hanem több, ami aztán versfolyammá áll össze. Prózamorzsák, daltöredékek, ötletszilánkok, mantrák egymás hegyén-hátán. A szó minden értelmében egy nagyon szabad szövegtest, ami szép lassan egy, az ókori görög hősköltemények vonalán egy saját, Kanadában és az Egyesült Államok területén röpködő Odüsszeiává áll össze. Hányós zacsiba göngyölt, rapszodikus gonzó-eposz.
Az előbb említettem a nárcizmust. Cave zacsijai valamilyen fonák módon nem csak a turné alatt kifacsarodó művész önfeltöltődésének eszközei, hanem egészen komoly, önmegkérdőjelező félelmek tárháza is, kicsit olyan érzésem támadt a könyvet olvasva, hogy Cave, bár tisztában van saját nagyságával, őrületesen retteg attól, hogy esetleg kiderülhet róla, hogy színlel, hogy kamu, hogy nem ő a real deal. Ez a nagy-nagy ember, aki a szemünk láttára húzza össze magát egészen apróra, amikor odaáll a már említett PJ Harvey mellé. Akit a végtelenségig hajtanak majd saját kisebbségi komplexusai, mert valahol képtelen megbirkózni azzal, hogy hiába félisten, mégsem Bob Dylan, Leonard Cohen vagy Tom Waits.
Én nem vonom kétségbe a művészi nagyságát, hiszen aki képes ilyen szintű bepillantást adni saját lelkébe, agyába és ágyába, annak művészi nagyságához nem is férhet valódi kétség. A tehetsége pedig vitathatatlan attól még, hogy minden rajongója meg tud nevezni tőle olyan dalt, írást, egyéb megnyilvánulást, amit kicsit soknak, kicsit manírosnak vagy egyenesen erőltetettnek tart. Én is tudok ilyet mondani tőle, pl. minden művészi bátorsága ellenére ez a könyv egyáltalán nem lett a kedvenc Cave-cuccom. Alkalmi hallgatóinak kétlem, hogy a világon bármit is képes lenne nyújtani ez a könyv, de mivel nincs olyan, hogy alkalmi Nick Cave-hallgató, maradnak az érte fanatikus rajongással élők, akik így is, úgy is el lesznek ájulva. Különösen, ha a 20,000 Days on Earth című önmitologizáló dokumentumfilm rejtőzködő ikerdarabjaként olvassák ezt a könyvet.
Meg van még az a pár, a Cave-szektától kissé távolabb elhelyezkedő jöttment rajongó, mint én is, aki kicsit talán képes objektívebben szemlélni az idol munkásságát, felfogni ennek a kötetnek a kuriózumértékét, képes értékelni ezt az ügyes egyensúlyozást a mesterkélt giccs és a valódi zsenialitás pengevékony határán. És ha úgy jön ki a lépés, hajlandó némi csömört kapni ettől az enyhén toxikus narcisztikusságtól.
Nick Cave valószínűleg gyarló földi halandó, de attól még az is biztosnak tűnik, hogy körülötte a levegő mindig tele van boszorkányos elektromossággal. Van például a könyvben ez a srác, többször előkerül, aki mintha folyton zuhanna egy magányos vasúti hídról. Aztán véget ér ez a turné, a zenekar tagjai összeölelkeznek, kezet fognak, elköszönnek, hazamennek, majd a The Sick Bag Song is megjelenik. Majd nem sokkal később Cave fia tényleg lezuhan arról a hídról, ami szikla, és onnantól már Brighton sem az az otthon többé, aminek addig gondolták. Átok ül a fickón.
„And as we take up our positions on the stage, we call upon the nine Muses for assistance,
Calliope, who helps with the epic ballads,
Euterpe, who helps with the sad songs,
Erato, who helps with the confessional songs,
Clio, who helps with the oldies,
Melpomene, who helps with the super-tragic stuff,
Polyhymnia, who helps with the religious songs,
Terpsichore, who helps with the dance numbers,
Thalia, who helps with the funny songs,
And Urania, who helps when it gets spacey and psychedelic.”
Rockers’ Paradise című műsorunk két Nick Cave and the Bad Seeds best of adását itt és itt tudjátok meghallgatni.
Mostantól pedig elérhető az Open Air Rádió új appja is, töltsétek le az App Store-ból vagy a Google Playből, és tegyétek zsebre a rádiót.
