Az örök fiatalság titka: megjelent Oscar Wilde halhatatlan műve, a Dorian Gray – olvass bele!
„Időtlen klasszikusok, új, modern köntösben” – a Troubadour Books Kiadó gondozásában megjelenő Időkapu sorozattal könnyedén időutazhatunk, csak ki kell nyitnunk egy könyvet. Jelen esetben Oscar Wilde klasszikusát, a Dorian Gray arcképe című művét, amelyet Kosztolányi Dezső fordított. Aki még nem olvasta a kötetet, már meg is kezdheti az időutazást, vagyis itt és most beleolvashat a könyvbe.
Dorian Gray a gyönyörű és naiv aranyifjú leghőbb vágya teljesül, amikor barátja megfesti portréját, az arckép pedig helyette öregszik, míg ő megőrzi szépségét és fiatalságát. Az örök fiatalságot azonban nem adják ingyen, így előbb-utóbb neki is fizetnie kell az átdorbézolt évekért és a szépség hajszolása közben elkövetett bűneiért.
Oscar Wilde művein ugyanúgy nem fog az idő, mint Dorian Gray arcvonásain. Az elmúlt két évszázad év egyik legnagyobb hatású írójának egyetlen regénye a mai napig megbabonázza és elgondolkodtatja az olvasókat. Az örök fiatalság ígérete és az érte fizetett ár története ugyanolyan aktuális téma ma is, mint születésekor.
A Troubadour Books Kosztolányi Dezső mára már szintén klasszikussá vált műfordításában, de modern köntösben adja át az olvasóknak Oscar Wilde halhatatlan remekművét.
Részlet a könyvből:
A szoba közepén festőállványra erősítve ott állott egy csodálatos, egyénien szép fiatalember egész alakos képmása, vele szemben pedig, egész közel, ott ült maga a művész, Basil Hallward, kinek pár évvel ezelőtti hirtelen eltűnése általános feltűnést keltett, és annak idején annyi találgatásra adott okot.
Mikor a festő tekintete rátévedt a bájos és kedves alakra, melyet művészete oly pompásan adott visz- sza, elégedett mosoly suhant át arcán, és mintha ez a mosoly nem is akart volna tovatűnni. De egyszerre fölkelt, lehunyva szemét, ujjait szempillájára tette, mintha be akarna börtönözni agyába egy különös álmot, és félne, hogy fölébred belőle.
– Ez a legjobb munkád, Basil, a legjobb, melyet valaha festettél – mondotta Lord Henry álmatagon – Okvetlenül be kell küldened jövőre a Grosvenor- tárlatra. Az akadémia csarnoka túl nagy és túl kö- zönséges ehhez a képhez. Valahányszor odamentem, vagy annyian voltak ott, hogy nem láthattam tőlük a képeket, ami borzasztó, vagy annyi volt a kép, hogy nem láthattam tőlük az embereket, ami még rosz- szabb. Valóban csak a Grosvenor-tárlatra való.
– Azt hiszem, nem küldöm be sehová – felelte a festő, hátravetve a fejét azzal a furcsa mozdulattal, melyen oxfordi barátai annak idején annyit derültek – Nem én – sehova se küldöm be.
Lord Henry fölvonta szemöldökét, és ámulva nézett rá a vékony, kék füstrétegen át, mely délibábos göngyölegben kacskaringózott ópiummal átitatott, erős cigarettájából.
– Nem küldöd be sehová? Hát miért, édes öregem? Mi okod van rá? Micsoda alakok vagytok ti, pikto- rok. Mindent elkövettek, hogy nevet szerezzetek. Mihelyt aztán nevetek van, el akarjátok dobni. Ez pedig szamárság, mert a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólunk, az pedig az, ha egyáltalán nem beszélnek rólunk. Egy ilyen képpel egyszerre fölébe kerekedhetnél a fiataloknak, az öre- geket pedig féltékennyé tehetnéd, már ha az öregek egyáltalán képesek érezni valamit.
– Tudom, hogy kinevetsz – válaszolt Basil –, de csakugyan nem bírom kiállítani. Túl sokat adtam belé magamból.
Lord Henry nyújtózkodott egyet a kereveten, és felnevetett.
– Igen, tudtam, hogy kinevetsz… De akkor is ne- kem van igazam.
– Túl sokat adtál belé magadból? Szavamra, Basil, nem hittem, hogy ennyire hiú vagy. Aztán én semmi, de semmi hasonlóságot se látok a te göröngyös-nyers arcod, szénfekete hajad és e fiatal Adonis között, ki olyan, mintha elefántcsontból és rózsalevelekből len- ne összerakva. Drága jó Basil, ez itt Narcissus, terólad pedig – hát igen, terólad pedig lerí az értelem, ez az igazság. De a szépség, az igazi szépség ott végződik, hol az értelmes ábrázat kezdődik. Az értelem már ön- magában is bizonyos túlzás, és megbontja az arc har- móniáját. Mihelyt leül az ember gondolkozni, csupa orr lesz, csupa homlok, vagy más efféle szörnyűség. Nézz csak rá azokra az emberekre, kik a tudományos pályán valamire vitték. Milyen rútak mind. Kivéve persze a papokat. De a papok nem gondolkoznak. A püspök nyolcvanéves korában is folyton azt ismétli, amire tizennyolc éves ifjú korában tanították, ezért mindig bájos és kedves marad. A te titokzatos, fiatal barátod, kinek nevét még nem árultad el nekem, de kinek arcképe máris elbűvölt, lám, sohasem gondol- kozik. Ebben egészen biztos vagyok. Valami buta, szép teremtés lehet, akinek mindig itt kellene lennie télen, mikor nem láthatunk virágokat, és mindig itt kellene lennie nyáron, hogy hűsítsük vele szellemünket. Ne hízelegj magadnak, Basil: csöppet se hasonlítasz hozzá.
