Baromi szórakoztató, túlárazott pezsgőben ázó etűd-fűzér: Cserna-Szabó András – Extra dry
Az idei, több szempontból is katasztrofálisnak tekinthető év nyári uborkaszezonjának egyik nagy kortársmagyar meglepetése volt Cserna-Szabó András új kötete, az Extra dry, a Helikon Kiadó gondozásában.
Betértünk a Pusziboltba, kifordultunk belőle, a távolból még mindig integet a Halálcsillag, az Abbén még alig száradt meg a tinta, máris itt az új könyv, amiből kiderül, hogy… hát, hogy ez a Csernabandi egy totál borult elme.
Adott egy szimpla, de rettentő eredetien tálalt bonyodalom, életközepi-párkapcsolati válság, útkeresés, csupa olyasmi, ami, ha nincs a felek közt épkézláb kommunikáció, túlságosan könnyen fordítja az embert önostorozó, egzisztencialista nihilbe, a kútmély poharak egyre vonzóbbá váló fenekének végtelen nézegetésébe. Vagy löki át egy pszichés no-go zónán annyira, hogy az ember baltát ragad, aztán… de ne szaladjunk ennyire előre.
Fogjuk-rá-hogy-hősünk, Aladár, aki belsőleg és külsőleg egyaránt egy kétségbeejtően átlagos, bámulatosan semmilyen faszi, aki körül elszabadul a már említett bonyodalom, és így a regény máris mindnyájunkról, mindenkiről szól, akinek borult fel már az élete, de úgy kurvára. Vagy éppen csak egy picit. Aladárék házassága zátonyra szalad, pszichológusként praktizáló felesége mindent felrúg körülöttük, bennük; házaséletük további, emésztő dögunalma elől menekülve szinte pánikszerűen képzi át magát felelős családanyából leárazott, tündöklő ribanccá. Ez persze nem csak Aladárt viseli meg, akit szépen végigkövetünk saját gyászának sok helyen ugyancsak félreértelmezett stációin, a fejezeteket elválasztó, erőteljes és imádnivaló gyerekrajzok, ákombákomok, amiket kisiskolások elméjébe egész kényelmesen belehelyezkedett Ráskai Szabolcs követett el, riasztóan közelről, makrolencse alatt mutatják meg gyerekeik lelki világán az egyre terebélyesedő repedéseket és karcokat.
Persze nem is lenne ez Csernabandi-könyv, ha itt megállna a dolog, mert az Extra dry, ugyan megáll a saját lábán is, mégis egy laza damilra lógatott trilógia befejező része, de tekinthetjük ennek a lehányt félcipőben éjszakai buszra váró, pacalszagút böfögő, vérágas szemű Cserna-univerzum egyik új puzzle-darabkájának is. Ahogy eddig, most is vannak színes-szagos gasztro-kirándulások, ráadásul olyan, kocsmapulton könyöklő, részeg tudatalattiból kicibált gasztro-kirándulások, amiktől az érzékenyebb vegánokból biztos kiszalad a sikoly. De kerül még a kondérba egy raklapnyi izgalmas, szinte adhoc egymásra dobált helyszín, korszak, végtelennek tűnő kultúrtörténeti adalék, egy maréknyi imádnivaló travi a Tiger Tiger bárból, migráns denevér képében, a fejünk fölött sörszínű glóriában levitáló pandémia réme, delirium tremenstől remegő Mikulás, és még annyi minden! Ezerfelé elinduló, és a főágba kicsit körülményesen, de magabiztosan visszatántorgó mellékszálak futnak egy second-hand Tarantino-katarzisba.
Az Extra dry nem is igazán állja meg a helyét regényként, mert hát, igazából nem az. Ez inkább ilyen baromi szórakoztató, túlárazott pezsgőben, kesernyés geciben és fáradtvörös vérben ázó, csucsogó etűd-fűzér, mérgezett tűkkel preparált, záróra utáni, lefóliázott hidegtál, maradék almapaprika, zsíros csészealjra köpködött csontocskák. Részegen handabandázó, gyúlékony szájszaggal körülhatárolt, megállíthatatlan szófosás, groteszk és kásás tudatfolyam, túltolt bicikli. A legutóbbi Bödőcs volt kicsit ilyesmi. El tudom képzelni, hogy ez el is tántoríthat sokakat az olvasástól, mert a Cserna az ilyen magyar zseb-Bukowski. Vagy szereted, vagy utálod. Pedig érdemes belevágni, hallottam mindenféle véleményeket róla, hideget, meleget egyaránt és bőven, de a fanyalgóknak szerintem csak a gyomra nem bírja annyira, meg van ez a nagyon magyar, szépelgő olvasói felfogás is, hogy háromszáz oldal fölött már mindentől azt várja, hogy ez majd ilyen asztallapot könyörtelenül beszakító regény, sőt, rheghény lesz. Pedig nem minden fénylik, ami piros arany.
Még egy fontos mondat:
„Valójában minden alkalommal szomorú leszek, amikor bélszínrolót eszem, mert az jut eszembe a bélszínrolóról, hogy igazából csak egyetlenegyszer szeretik az embert életében, aztán kiűzetünk a gyermekkorból, úgynevezett felnőttek leszünk, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy soha többé nem leszünk valaki számára a legfontosabb lény.”
Ne keresd, itt van!
