BUDAPEST ÚJRA BEHÓDOLHAT: EINSTÜRZENDE NEUBAUTEN AZ AKVÁRIUMBAN

Budapest a négy hónapig tartó turné 11. állomása, az olasz Firenze és a szlovák Trencsényi repülőtér között. Harminc éve, 1985-ben voltak nálunk először, de koncertjük egy erősítő meghibásodása miatt megszakadt. Brüsszelből indultak és Moszkvában végeznek, Isten óvja összeomló magas ízlésünket! Július 9-én Einstürzende Neubauten az Akváriumban!

Einstürzende Neubauten, West-Berlin, 1982.

Az ipari rockzene még mindig marginális területe az alternatív rocknak, bár nem hagyomány nélküli: elődei a törzsi szertartások, a bécsi iskola atonalitása, a futurista Luigi Russolo kompozíciói. John Cage 1961-ben A jövő zenéje c. manifesztumában fejezi ki a zajok iránti elragadtatását, és koncertjein robbanómotort, sörösüvegeket, virágvázát, autógumit, tányérokat használ hangszerként.
Az indusztriális rock az iparosodás romjain találja meg otthonát és hangszereit, képi világát is ebben a romhalmazban leli fel. A gitár és elektronika megszokott eszköztára kőtörmelékekkel, autógumikkal, kiöregedett kazánokkal, kiégett roncsokkal, vaslemezekkel, kalapácsokkal egészül ki. Ez a zene a totális zaj szélén hajózik, olyan hangot és ritmust szülve, amit a vert vas rezgése és a felhasznált ütőhangszerek súlya diktál.

Az angol Throbbing Gristle és Psychic TV nyomán a ’80-as években kiszélesedő irányzatnak három markáns képviselője koncertezik ma is: a német Einstürzende, az angol Test Department és a szlovén Laibach. A karakteres nyelven kívül azonban jól elkülöníti őket az, hogy az utóbbiak alapvetően politikus természetűek, az Einstürzende pedig kimondottan lírai, személyes.
„Szeretném kifacsarni magam, mint egy citromot, és mindannak, ami kijön belőlem, jónak kell lennie, mivel olyan anyaggal dolgozom, amelynek Blixa a neve. Saját személyemet használom kísérleti tárgyként és az egész életemet egy kísérleti esetnek tekintem.” – nyilatkozta Bargeld, az együttes vezetője és teoretikusa.

Nick Cave King Ink c. kötetében esszét írt róluk: „Amit az Einstürzende Neubauten csinál, az a szememben épp olyan nagy, mint Johnny Cash vagy a Velvet Underground, John Lee Hooker, Suicide, Elvis, Dylan, Leadbelly, Stooges. Valamennyien a zene megújítói, de ami elkülöníti Hank Williamst a kortársai tömegétől, ugyanaz választja el az Einstürzendét attól az arctalan masszától, amivé a modern new wave vált. Kemény, állhatatos, kompromisszummentes munkájukkal, az önkifejezés fájdalmával és a médiumuk iránti őszinte szeretetükkel olyan hangzást teremtettek, ami hiteles és kimondottan önálló. De nem az elkülönülés szándéka az elsődleges cél. Az Einstürzende egy olyan zenekar, amelyik kifejlesztette a saját, speciális nyelvét azzal a szándékkal, hogy megszólaltassa a lelkét.”
Az Einstürzende Neubauten 1980-ban alakult Nyugat-Berlinben. Tagjai Blixa Bargeld, Mark Chung, Mufti Einheit, Adruh Unruh és Alexander Hacke voltak. Nevük „összedőlő panelházakat” jelent, és a társadalmi felépítményt szimbolizálja. Logójuk egy sematikus emberfigura, az időszámításunk előtti X–XII. századi, közép mexikói tolték kultúra barlangrajza. Ezt a banda rajongói és tisztelői, közöttük Henry Rollins is, a bőrükre tetováltatták.

Blixa lakás- és munkanélküli punkként lődörög Berlinben, mielőtt zenekarát megalapítja. A „zene” fogalmával azonban vigyáznunk kell: Blixa tagadja, hogy tud zenélni, tagadja magát a zenét is, a felkészülés és a próba jelentőségét. „Az élet szar – az életet tükröző zenének is szarnak kell lennie” – mondja, paradox módon kapcsolódva a szerb body art performer Marina Abramović optimista kijelentéséhez: „A művészet gyönyörű – a művésznek is gyönyörűnek kell lennie.” Zenekarát a „zseniális dilettánsok” között tartja számon, melynek munkásságában egyaránt érvényesül a klasszikus avantgárd tézise, miszerint bármiből teremthető művészet, és az a neoavantgárd újraértelmezés, miszerint bárkiből válhat művész…
Az Einstürzende tagjai nem zenészek, de kitűnően tudnak zenélni. Új zenefelfogást és új anyag/eszközhasználatot képviselnek. Blixa sem a konvencionális értelemben gitározik, talán úgy nem is tudna. Hangszerét egyedien hangolja fel, ezáltal minden segédeszköz nélkül is specifikus, földöntúli effektusokat tud kicsalni belőle. „Alapvetően nem hiszek a hangnak abban a képességében, hogy megváltoztassa bárkinek is a véleményét. A legjobb esetben is csak megfelelni, azonosulni tud. A zene azonban briliáns pillanataiban fel tud téged építeni, és megerősíti az én-tudatodat azt az érzést sugallva, hogy nem vagy egyedül.” (Blixa)

Az Einstürzende napjainkig egy audiális kazettát: Stahlmusik (1980), 11 szólóalbumot: Kollaps (1981), Zeichnungen des Patienten O. T. (1983), Halber Mensch (1985), Fünf auf der nach oben offenen Richterskala (1987), Haus der Lüge (1989), Tabula Rasa (1993), Ende Neu (1996), Silence Is Sexy (2000), Perpetuum Mobile (2004), Alles wieder offen (2007) és Lament (2014), négy EP-t: Thirsty Animal (Einstürzende Neubauten & Lydia Lunch, 1982), Interim (1993), Malediction (1993) és Total Eclipse of the Sun (1999), valamint három hangfelvételt: Die Hamletmaschine (színházi zene, 1991), Faustmusik (színházi zene, 1996), Berlin Babylon (dokumentumfilm, 2001) adott ki.
A vaskalapács hangzavara csak az első két sorlemezre érvényes, a többinél a zajnál lényegesebb a felkavaró dallam, az elcsukló suttogások, csendtörmelék. Ne felejtsük el: a Richter-skála ötödik foka feletti földrengés esetében összedőlnek a modern vasbeton épületek… Mint ahogyan Blixa dalaitól (az őrület, a szerelem, a halál és öngyalázás költészetétől) is összeroppannak a modern műanyag személyiségek: „A pusztító szerelem vagyok / A másik nem / Sérülésekből élek / Szétroncsolódtam már / Teljesen bemaszatolódtam vérrel / Sírni kezdtél a taxiban / Pedig csak azt álmodtam / Két órán belül meghalok / Felőrlődik a testem / A bálványoknak veszni kell…”

Igen, a bálványoknak veszni kell, talán. Ennek a „félőrült senkinek, részeges csontváznak” is, akinek Blixa képzeli magát. Mikor kijött a Silence is Sexy, csak azt hallgattunk: a leggyönyörűbb szerelmi dalok minden házibuli hajnalán. Hiszen a „szekszi csönd”, mint ahogyan azt Cage megjósolta, a „jövő zenéje” lett: „A kortárs zene nem a jövő zenéje és nem is a múlté, hanem az a zene, ami velünk van: most, ebben a pillanatban, pontosan ebben a pillanatban.”

Találkozunk a halak között!