A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Can – Tago Mago

2014. október 7., 20:20

A Can a hatvanas évek végén színre lépett furcsa zenekarok egyike: olyan titokzatos férfiak társasága, akik kísérleteket folytattak a hagyományos popzenei struktúrák szétszedésével, csoportosításával és újra-összeszerelésével.

Can
Tago Mago

1968-ból elég sokan azt a következtetést vonták le, hogy sokminden visszavonhatatlanul véget ért, a hátralévő idő pedig túl rövid ahhoz, hogy ne kelljen sietni valami maradandó megalkotásával. A mozikban már lefutott a Diploma előtt, a Beatles a White Albumnál, a Yellow Submarine-nél és az Abbey Roadnál tartott, Elvis visszatért egy elképesztő nézettségű tv-showban, Yoko és Lennon egy amszterdami hotelszobában az egyedül bodogító: a paplan alatti forradalom mellett érvelt. Megjelent a Hair, a Led Zeppelin I. és II., Woodstock a földön, a Szelíd motorosok pedig a fejekben lezárt valamit, a lehetséges folytatáshoz a Holdon kellett helyet keresni, Frank Zappa odapakolta a Hot Rats lemezt, Pablo Picasso meg végleg kiszállt. Nem biztos, hogy azért, mert megjelent a Moog szintetizátor, de mégis.

Can - 1972

A Can – a nevet akár csupa nagybetűvel is lehet írni, és nemcsak azért, mert a hetvenes évek kezdetére a segédigék melléknévvé változtak – az első, kommunafalra írt értelmezés szerint (COMMUNISM ANARCHISM NIHILISM) még bízott a nyugtalanító üzenetek figyelemfelkeltő erejében, amikor a billentyűs hangszereken játszó Irmin Schmidt, a gitáros Michael karoli, a basszusgitáros Holger Czukay, a dobos Jaki Liebezeit és az énekes Malcolm Mooney a közös zenélés mellett döntött. Ez az időszak az olcsó konkrétumok helyett a víziók, a hallucinációk-illuminációk és az elfolyó-széteső képek hangokká alakításának időszaka, olyan felismert kényszerbeteg manipulátorok mintájára, mint David Bowie vagy a Velvet Underground. A Német Szövetségi Köztársaság ebben az időszakban köztes hely, ahol a hosszú idők böjtje és az előírt vezeklés után majdnem mindent szabad: nincs, vagy ha van is, felületes a cenzúra, van kemény pornó és a szabadosság olyan egyéb megnyilvánulásai, amelynek küldetéstudat fokozó hatása van. A Can egy csomó meg nem jelent, vagy még a megjelenés előtt rituálisan megsemmisített filmhez (Deadlock, Maddchen Mit Gewalt, Bottom – Ein Grosser Graublauer Vogel, Cream) készít wagneri monstrumot (Mother Sky) és magukat megsemmisítő forgácsokat, de a lényeg, hogy a megmaradt hangok 1970-ben nyilvánosságra kerülnek a Soundtracks albumon, elindítva ezzel a kortárs zene egyik különleges zenekarának hivatalos karrierjét.

Can

A Canre – bár a tagjai ma öreg emberekként szétszóródtak oda, ahonnan jöttek: a nagyvilágba – ugyanaz érvényes, mint az induláskor: bármilyen körülmények között és bármilyen hosszúságban képesek kifejezni magukat a zenek nyelvén, miközben soha nem zavarta őket, hogy ezt a nyelvet egyre többen, ám még mindig fájdalmasan kevesen beszélik. Kompozícióik nem a jelenidejű nyelv attributumai, hanem lehetőségek egy másfajta kommunikációra, amelynek a Jaki Liebezeit és Czukay által diktált ritmus a lényege.
Amikor a Soundtracks albumon úgy határoznak, hogy túl sok a közönséges információ, már-már a popzene teljesen érdektelen civiljei számára is majdnem értelmezhető egy dal (Deadlock, Tango Whiskyman), hirtelen elvágják, mert a Can összzenei struktúrájában a gyors befejezésnek ugyanolyan jelentősége van, mint a hirtelen elrendelt szüneteknek. A Soundtracks csúcspontja a Soul Desert és a Mother Sky közötti lélegzetvételnyi idővel kezdődik, ekkor valami azonosíthatatlan szer lép működésbe. A Soul Desert minden idők egyik legtragikusabb száma: eszelős, méltóságteljes, áhitatos, kilátástalan, és annyira vészjósló, hogy jobb lett volna titokban tartani. Ez Mooney búcsúdala (hosszú időre az, mert a nyolcvanas években ugyan visszatér az akkor márcsak passzióból dolgozó Canbe), elementáris előadói teljesítmény, olyan – azóta sem dokumentált – kémiai folyamatok eredménye, amelyben egybeolvad James Brown, Marvin Gaye és Lou Reed a Can valamennyi rejtett energiájával.

Can Band1

A zenei formák a Cannél nem arra valók, hogy bezárják vagy elszigeteljék a hallgatót. A Soundtracks után néhány hónappal kijön a Tago Mago dupla album, majd újabb pár hónappal későbbb megjelenik az Ege Bamyasi, a világ zenei forrásaiból merített két spontán mű.1971 akár a popzene mágikus évének is nevezhető, többek között a következő albumok is ekkor jelentek meg: The Who/Who’s Next, The Roling Stones/Sticky Fingers, John Lennon/Imagine, David Bowie/Hunky Dory, Janis Joplin/Pearl, Carole King/Tapestry, The Doors/L.A. Woman, Faust/Faust, Led Zeppelin/Led Zeppelin IV, Marvin Gaye/What’s Going On, Jethro Tull/Aqualung, Az énekes ekkor már a japán Kenji Damo Suzuki, akit ma multikulturalistának nevezhetnénk, ám akkor avantgarde-nak és felforgatónak hívták. Damo angolul, japánul, törökül – valamint egy ismeretlen, de azonnal tökéletesen érthető nyelven – bemutatott éneke prédikáció, könyörgés, és csupa lírai agresszió. A popzene bábele, a Tago Mago 70 perces tökéletes, megismételhetetlen konstrukció. A lebegő, poszthippi Paperhouse-zal kezdődik, egyhelyben utazással, a Mushroommal folytatódik, utána jönnek a lelassított életfolyamatok hangjai (három dal hossza is meghaladja a 10 percet, sőt kettő: a Halleluhwah és a Peking O a 20 perchez közelít), majd minden mindegy alapon a dupla bakeliton kiadott mű lezárul a Bring Me Coffee Or Tea-val, a mágikus frissítővel.

CAN
Tago Mago
United Artists
1971

Utánnyomás: 8000 Ft
Eredeti nyomás: 70-280 euró