Csiszolhatatlan gyémánt: Presser Gábor – Presser könyve

Presser Gábor, vagy ahogy mindenki ismeri: Pici neve nekem, ciki, nem ciki, de nem jelent olyan őrületesen sokat. Gyerekkoromban sokszor felcsendült a Nagy Utazás a kocsiban, emlékszem, hogy ha nem is rázott ki tőle a hideg, minimum idegesített a dal. Ugyanígy álltak a szőrök a karomon vigyázzba a Kék asszonytól. Állt persze otthon a prehisztorikus hi-fitorony alatt néhány LGT-bakelit, de hát őszintén, melyik magyar háztartásban nem? Különösen sokat egyébként azok sem forogtak, azt hiszem, addigra már a szüleim is túl voltak rajongásuk zenitjén, úgyhogy inkább nyüstöltem egy finoman karcos Deep Purple-t, az LGT-ken meg nézegettem azt a sok, kurva dögös gőzmozdonyt, aztán részemről szevasz volt. Persze azért szerettem néhány dalt, a zartúrésazindiántól simán fülig szalad a vigyorom a mai napig, meg hát azért be kellett látnom, és ahogy öregszem, egyre inkább belátom, sőt vallom is, hogy hiába a személyes, ízlésbeli korcsosulásaim, az LGT, és azon belül is főleg a Pici bácsi talán az egyetlen olyan, élő zenészlegenda Magyarországon, akit szokásos, engedékeny bazsalygás meg a sajnos elengedhetetlennek tűnő, nagyonmagyar álbüszkeség nélkül is halál simán odailleszthetünk a ’70-es – ’80-as évek legnagyobb nemzetközi sztárjai mellé.

Ami először feltűnik a könyvben, és már előre elkápráztat, az maga a kötet kivitelezése. A borítón lévő portré abszolút telitalálat, közben már előre felcsigáz a súly, a méret, az egésznek a vaskossága és akkor még egy betűt nem olvastál el. Épp csak átpörgetve a lapokat elsőre nyilvánvaló a belefektetett, iszonyatosan magas színvonalú munka. Rabul ejtenek a színezett szöveghátterek, kiemelések, a nagyon gondosan megválasztott tipográfia, a hihetetlen mennyiségű relikvia, a szövegen túl is rengeteg felfedeznivalóval kecsegtető QR-kódok egész sora…
De hálisten, nem csak az ajándéknak való külső miatt érdemes lecsapni erre a kötetre: a szinte már művészi gonddal kimunkált keret egy lebilincselő szövegfolyamot rejt magában. Ráadásul olyan minőségűt, ami nem csak azoknak lehet érdekes, akiknek életük során meghatározó volt, vagy még mindig az Presser munkássága, vagy csak általában lelkesednek a könnyűzenei olvasmányok iránt, hanem az olyan cinikus, elitista örökfanyalgóknak is, mint jelen sorok fafejű írója. Sőt, még tovább megyek, az olyanok érdeklődésére is bőven számot tarthat ez a könyv, akik maximum csak „sima” irodalomrajongók. Mert hát szépirodalom ez is. Méghozzá a javából.

A hihetetlenül jó ízléssel megáldott, sokszínű és nagy tudású (dal)szerző elképesztően könnyű tollal megírt, stílusosan kanyargó (hadd ne mondjam már, hogy posztmodern), lenyűgöző életútját járhatjuk be, oly módon, hogy közben kicsit végre lekerül a fátyol. Távolról szemlélve nekem, de valószínűleg még sokaknak a Presser egy ilyen kicsit misztikus csávónak tűnik, aki mintha csak a színpadon létezne, azon túl meg nincs is. Hát most kiderül, mekkorát tévedünk, kimondottan közelről villantja meg az emberi oldalát is, nem szégyellve se esetleges gyarlóságait, különbejáratú kis hedonizmusait vagy privát életében tett vargabetűit, simán vállalja szinte már tinis rajongói attitűdjét különféle hangszerek, meg mondjuk a somlói galuska iránt.

Közben iszonyatosan erős véleményeket oszt meg velünk politikáról, a zenei élet működéséről meg annak visszásságairól, a sajtóról meg persze annak kártékonyságáról, közben nem rejti véka alá személyes sérelmeit sem: kendőzetlenül írja meg, hogy milyen volt, mikor nem fizették ki, cenzúrázták vagy betiltották, mégsem uralkodik el a magyaros, gőgös sértettség, hanem mindig megmarad a jó ízlés határain belül. Beleszuszakolja a legvidámabb barakkot mindenestül. És persze teret enged maximális lelkesedésének, szeretetének és tiszteletének is, amikor olyanokról beszél, mint Somló Tamás, Rúzsa Magdi vagy Oláh Ibolya, Parti Nagy Lajos, Alföldi Róbert vagy Esterházy Péter.
És tök simán az ujja köré csavarja jelen cikk íróját is, de annyira, hogy már-már sajnálom, hogy én nem voltam ott egyik Szigetes LGT-n sem.

Aztán észre se veszed, hogy elrepül ez az ötszázvalahány oldal, becsukod a könyvet, és sajnálod, hogy vége lett. De nem kell betojni, mert kiderül az is, hogy ez csak az első kötet volt, és nyakunkon a második. Addig már fél lábon is. Ha más nem, majd addig kimegyünk a hegyoldalba.

Még egy fontos mondat:

„Azért nem tudtam szolmizálni, mert abszolút hallásom volt, a kottát is ismertem, így semmi szükségem nem volt a szolmizálás segítő tudományára. Legalábbis azt hittem. Aztán Forrai Miklós tanár úr a zeneakadémiai zeneelmélet (szolfézs) felvételiről simán kirúgott azt követően, hogy egyetlen meghallgatás után a csoportból elsőnek lekottáztam az általa elzongorázott agyafúrt dallamot. Voltam olyan buta és dicsekvő, hogy azonnal oda is vittem a kottát a zongorához. Hát, itt van, Gabcsi, kész. Megnézte, félretolta: nos, hát akkor most lesz szíves ezt elszolmizálni?
Kicsit olyan volt, mintha egy jól sikerült gyakorlat után azt mondanák a tornásznak, rendben, most azt is szeretnénk látni, milyen a járása mankóval.
Én utáltam szolmizálni, ő utált engem, s már kinn is voltam a folyosón.”

Ne keresd, itt van: Presser könyve