Dave Grohl ma 55 éves

Néha elfelejtem, hogy öregszem.
Az eszem és a szívem kegyetlen trükköt űznek velem, a fiatalság téves illuzójával vernek át azzal, hogy a világot minden reggel egy idealista, pajkos, lázadó fiú szemén át üdvözlik, aki a lehető legegyszerűbb dolgokban leli meg örömét és boldogságát.
Bár, ha belenézek a tükörbe, a kép rögtön emlékeztet arra, hogy már nem az a kissrác vagyok, aki olcsó gitárján gyakorolt minden nap órákon át halom lemeze közt a szobájában abban a reményben, hogy kiszakadhasson a megkötésekkel és elvárásokkal teli kertvárosi létéből. Nem, már nem az vagyok. A tükörből egy viharvert mosolyú, csorba fogsorú férfi néz rám vissza, akinek a fogai azért repedtek és koptak meg, mert az évek alatt a mikrofon ledarálta róluk a zománcot. Látom a táskákat a szemem alatt, amik a több évtizedes jetlagnek köszönhetők, és annak, hogy az alvást gyakran áldoztam fel az élet élvezetének oltárán. És látom a szakállamban az ősz foltokat. És hálás vagyok mindezért.

Évekkel ezelőtt felkértek, hogy lépjek fel New York Cityben a 2012. december 12-én tartott Sandy Hurrikán Segélykoncerten. A Madison Square Gardenben a hurrikán károsultjai javára rendezett eseményen a rock and roll elnökei léptek fel: Paul McCartney, a Rolling Stones, a Who, Roger Waters és számtalan más világhírű zenész. Az est egyik promótere megkérdezte, hogy csatlakoznék-e ezen ikonikus előadókhoz, és hajlandó lennék-e néhány olyan rajongóval fotózkodni, akik nagy összegekkel támogatták a károsultak ügyét. Megtisztelve éreztem magam, és örömmel mondtam igent a kérésre. Miközben a backstage labirintusában bolyongtam, azt képzeltem, hogy a terem tele lesz a rock and roll történetének legkiemelkedőbb alakjaival, akik brit akcentussal beszélve, bőrdzsekiben fognak általános iskolás tablófotó beállításokban fotózkodni. Amikor beléptem, meglepődve láttam, hogy csak két fellépő van jelen, akik a szoba két sarkában álltak. Egyikük úgy nézett ki, mint egy vadonatúj sportkocsi. Tökéletesre festett haj, szoláriumozott bőr és egy nemrégiben helyreállított mosoly, ami olyan fényes volt, mint a friss Chiclets rágógumik külseje. (Persze látszott, hogy mindez azért történt, hogy lehetőleg elfedje az illető korát, amivel épp az ellenkezőjét érte el: úgy nézett ki, mint egy fal, amit túl sokszor festettek már át.) A másik ember úgy festett, mint egy kiégett felspécizett oldsmobil. Ősz dróthaj, mélyen ráncolt mogorva arc, olyan fogak, amik akár George Washingtoné is lehettek volna, és egy hordótest, amit olyan szűk fekete pólóba préselt, hogy azonnal lerítt róla: ő kurvára leszar mindent.

Lehet, hogy a reveláció, mint olyan, közhelyesen hangzik, de abban a pillanatban felvillant előttem a jövőm. Akkor és ott eldöntöttem, hogy én ez utóbbi figura leszek majd. Hogy az elkövetkező éveket azzal fogom ünnepelni, hogy örülök annak, hogy nyomot hagynak rajtam. Hogy én inkább a rozsdás oldsmobil leszek, és nem érdekel, hogy hányszor kell majd útközben bebikázni a motort. Végül is nem kell mindent kipolírozni. Ha bent hagysz egy Pelham Blue Gibson Trini Lopez gitárt a tokjában ötven évre, akkor úgy fog kinézni, mintha most hozták volna ki újonnan a gyárból. De ha a kezedbe veszed, megmutatod a napnak, hagyod levegőzni, ráfröccsen az izzadtságod, és kurvára JÁTSZOL rajta, akkor idővel a felületének egyedi árnyalata lesz. És mindegyik hangszer tökéletesen máshogy „öregszik”. És számomra ez a gyönyörűség. Nem a tökéletesre csiszoltság, hanem az individualitás, az idő és a bölcsesség útkoptatta szépsége.

Ezzel kívánunk boldog 55-ik születésnapot Dave Grohlnak.
„What if I say I’m not like the others?
What if I say I’m not just another one of your plays?
You’re the pretender
What if I say I will never surrender?”