Egész életed egyetlen éber lázálom: Philip K. Dick – Ubik

Az 1928-ban született Philip K. Dick vitán felül a posztmodern sci-fi egyik legmeghatározóbb alakja, akit látomásos regényei szinte már Borges-i szintre emelnek, szorosan követi Swiftet és Huxley-t a nagy, pszichedelikus szkeptikusok sorában; teremtő erejű, paranoid írásai szolgáltatták az alapot olyan filmekhez és sorozatokhoz, mint a Szárnyas Fejvadász, az Ember a Fellegvárban, az Emlékmás, vagy a Kamera által homályosan.
Bár könnyedén húzzuk rá a sci-fi jelzőt, ha szóba kerül a neve, PKD írásművészete inkább csak nem különösebben kísérletező kedvű felhasználója a tudományos-fantasztikus irodalom eszköztárának, de a szokásos, képregényformán felskiccelt paneleket saját, bumfordi, és nem különösebben kidolgozott módján tölti meg nagyon magvas, és messzire vivő, egzisztencialista, lételméleti töprengésekkel, csúcsra járatott, koponyarepesztő, paranoiás tévképzetekkel.

Közel 40 éves írói pályája alatt számos meghatározó regényt írt: ott van a Dr. Vérdíj poszt-nukleáris mikrotársadalma, vagy az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című, a Szárnyas Fejvadász alapjául szolgáló kisregény, mely a mai napig olvasók hadait hagyja saját létüket illető, borzalmas kétségek közt. Vagy ott van az észbontó teológiai kérdéseket feszegető, lelkünk redői közé ékelődő VALIS-trilógia. De az eredetileg 1969-en íródott Ubik adja talán a legtökéletesebben elkevert, dicki esszenciát.

1992-ben járunk, az azóta már magunk mögött hagyott jövőben. Ebben a világban nem elég birtokolni egy lakást, pénzbedobással nyílik a hűtő, a kávéfőző vagy a bejárati ajtó. Ebben a világban egy külön, valaha jobban profitáló iparág épül arra, hogy antitehetségek, úgynevezett tétlenek fogják be, és megrendelésre, kordában tartsák és tompítsák a prekogok, és egyéb, pszi-képességekkel megáldott humanoidok világra mért, pszionikus hatását.
Ebben a világban a halál még nem az elkerülhetetlen vég, jégen tartott porhüvelyek valamikori tudata reked saját lassú enyészetéig egy mesterséges limbóba, egy úgynevezett féletbe.
Antihősünk, Joe Chip, és főnöke, a psziket semlegesítő vállalat feje, Glen Runciter gyanús felkérést kapnak néhány, Lunán tanyázó pszi ártalmatlanná tételére, amikor beüt a krach, és az eddigi, pörgős sci-fi kaland lassan elkezd egyre szürreálisabb elemekkel keveredni, elindul egy idegborzoló akasztófajáték. Millió szál gubancolódik össze egy szempillantás alatt, ha nem figyelünk, hihetetlen könnyen elveszítjük a fonalat az istenkereső fejtegetések, hallucinogén reklámfelületeken megjelenő, enigmatikus, túlvilági üzenetek, és a fejünkben egymás után kipattanó kérdések közt. Glen Runciter…halott? Vagy a csapatának ütött az órája? De akkor hogy érzékelik mégis? És mi az Ubik?

Elképesztően feszes tempóban, PKD-hez képest kimondottan összeszedetten tálalt történet, amiben semmi sem az, aminek látszik. De látens ponyvasága alatt húzódó, hihetetlenül nagy ívű, skizoid gondolatfutamai miatt csak akkor érdemes kézbe venni, ha ki tudunk zárni minden zavaró tényezőt, hogy zavartalanul tudjunk elmerülni végtelen tengerében.
Egy tótágast álló világ. Illékony metakrimi, begombázott valóság-illúzió.  Én vagyok a szó, a nevem ki nem mondható, mert senki sem ismeri. Ubiknak neveznek, de nem ez az én nevem. Vagyok. És mindig is leszek.

Még egy fontos mondat:

„Szerves kísértetek szolgálnak minket, gondolta, akik, ha kell, írnak vagy beszélnek, akadálytalanul áthatolva környezetünk tárgyain. Bölcsen figyelnek minket, kézzelfogható szellemek a való világból, melynek anyagszilánkjai olykor erőszakosan, mégis jólesően bejutnak hozzánk, pulzálva, egy egykori szív emlékeként.”