Egy vérből valók – olvass bele Dévényi István új regényébe

A nevét se tudom.

Pedig akár tudhatnám is, mert kétszer mentem el benne, másodjára a torkában, és egyetlen cseppjét se láttam viszont, amire még én is azt mondom, hogy húá. Talán e betű, és i, és mintha valamelyik nagyobbacska reklámügynökségnél melózna, reménytelen, hagyjuk. Visszanéz rám az arcom a tükörben, végigsimítom a borostát két ujjal az ádámcsutkáig oda-vissza, tetszik, mára meghagyom, holnap inkább már szakállka lesz, de most perfekt, egy igazi férfi képmásának remekbe szabott kerete.

Szia.

Összerezzenek. Észre se vettem, hogy felébredt, és most úgy tapad hozzám meztelenül, a kezét hátulról a nyakam alatt összefonva, mintha valami közünk lenne egymáshoz, ami csak azért nem zavar, mert a teste melegebb az enyémnél. Aprókat sóhajt, a nyitott száját szapora ütemben elhagyó levegő erőszakosan férkőzik a tarkómon rövidre vágott hajszálcsonkok közé. Szilvia? Nem, abban nincs e. Szivárványos gyöngyökkel hintett minigalaxis-körme a mellbimbómnál birizgálja a bőrömet, azt hiszem, azt gondolja, hogy ezt élveznem kellene, a mellkasomba karcol, na, nem, ezt már nem, nem hagyunk nyomokat, a faszkalap Robi ugrik be, a belföld rovatvezetője, aki azt ordította a nyakát kiszívó luvnyának, hogy a kurva anyádat dedikáld, elmosolyodva fejtem le magamról a karját, de a tükörben maradok, nem fordulok felé, kéne gyúrni, legalább egy órát, mert tegnap se sikerült, megfeszítem a mellizmom, annyira gyorsan le tud ereszteni az ember.

Jól aludtál?

Hálásan a képmásomra mosolyog, tudtam, hogy így lesz, ezért kérdeztem, hogy időt nyerjek neki, mert egyelőre nincs kedvem végigjátszani az annyira sajnálom, de húzzál már innen epizódot. És álmos is vagyok. Megjutalmazom harminc perccel.

Hogy iszod a feketét? Magában, kevés vagy sok tejjel, cukorral, édesítővel?

Ezt már a szemébe, ujjongva csillog, nem egy bonyolult eset. Igazából unalmas, de most már mindegy.

Bekapcsolom a gépet, hálás vagyok a daráló sivításáért, mert ha akarnám, se hallanám, hogy szól hozzám. Az alumíniumszemetesbe kopogtatom a tegnapi zaccpogácsát, lehajolok, onnan nézve még szebben táncol a fémen a nyitott balkonajtón átbukó napfény, s ha csipetnyit mozdulok, pöttöm tűzijátékok pattannak itt is, ott is, föl-le, föl, le, vicces. A frissen őrölt venezuelai robustát a helyére egyengetem, elsimítom, az adagolóval oldalt is gondosan megpucolom, a szemem elé emelve ellenőrzöm a vízszintet, érzem az illatát, enyhén füstös, csokoládés, ez a szerelem, eztán cuppantom csak a helyére. Most muszáj megint odafordulnom, az aranyszínű selyem ágytakaróba bugyoláltan (mosathatom ki), pompás lábát felhúzva ücsörög az asztalnál, harapnivaló a combja, alig striás, egyszer volt egy tizenhat éves roma csajom, és már azt is elcsúfították, esküszöm, nincs hibátlan női test, de szar lehet nekik, egyből rajtad az elmúlás jele, ez itt az olasz bőrszékemen például majdnem az, csak kár, hogy még ezt a majdnemet is elcseszi, ahogy kedvtelve szemléli a sürgölődésemet, mert azt hiszi, hogy neki szól. Fenét, a kávénak tökéletesnek kell lennie, ennyi.

Lefőtt, a korzikai családi manufaktúrában készült csésze fülét és alját ujjbegyre véve kínálom, aranyos, ahogy ugyanúgy átveszi, de szürcsöl.

Nagyon ízlik, te minden lánynak ennyire finomat készítesz?

És igen, a legócskább fajta, az önértékelési zavarát öniróniával álcázni próbáló, aki egész reggel ostorozza magát, reménykedve, hogy átölelem, és a fülébe súgom, ne bántsd magad, mert mintha engem bántanál, és értékes vagy, különleges, végül is, miért ne, á, az további két perc, és semmi kihívás nincs benne, csak a neve ugrana már be végre, úgy mégiscsak egyszerűbb kiszedni belőle, hogy mikorra hívhatom a taxit, mert túl jó fej voltam, ez a plusz fél óra józanul iszonytatóan sok. Három ujjra fogott pohárkámba feledkezve szemközt ülök, mintha a hosszúra főzött komótos pörgésével ereszteném át magamat a teljes ébrenlétbe, holott csak taszít a gondolat, hogy felé nézzek, hisz az már majdnem beszélgetés. Hogy a tökömbe hívhatják, kezd idegesíteni.

Szeretem az írásaidat.

Ja, hát ezzel nem vagy egyedül, és majd pont egy noname csajszi gratulációjától fogok behugyozni, de ez már taplóság, még ha igaz is, kikényszerülök a kávémból, és szerény derűt rajzolok a tekintetembe.

Köszönöm, örülök, hogy tetszenek. Viszont hamarosan be kell nyargalnom a szerkesztőségbe, különben nem lesz, aki a holnapi lapszámban is örömet szerezzen neked.

Kislányosan pillogtat, most néhány napig majd azt hiszi, hogy csak neki írok. Szánalmas. Ellenben máris szedelődzködik, én meg végre rendelhetem az autót, mellé a mese, hogy még van egy kis dolgom, mielőtt startolnék, ezért nem tudunk együtt lépni. Beveszi a kis hülye, de ha móka, hát legyen kerek, az ajtóban a fülébe búgom, múzsám. Megremeg, szerintem tönkrecsináltam a bugyiját.

Lefekszem a legjobb helyre illesztett kanapéra, a tarkóm alá csúsztatom a kezem, szeretek így, belefeledkezni az égboltba, ezért akartam legfelső emeletit, ha már belváros, ahol van természetes fény, és ha ügyeskedsz, simán elfelejtheted, hogy mekkora szutyok helyen vagy. Előtte Budán béreltem az Őzgida utcában egy ikerház felső felét, jó arc volt a tulaj, párszor együtt ittunk, kiültünk a nyolcvanas évek balatoni kockanyaralóinak stílusában épült háztömb hosszú erkélyére, radaroztunk lefelé a prosztó pesti prolik irányába, noha semmit se láttunk belőlük a budai prosztó prolik paneljaitól, szidtuk a ribancokat, hogy mind a vérünket szívja, és csak a pénz, körbenyalogattuk egymás sebeit, amiket az épp aktuális egyéjszakás biológiai kényszer során szereztünk lelkileg, közben olyan is volt, hogy az ő pinája meg az én puncim odabent együtt nézte a tévét kínjában, mert le se tojtuk őket. Röhej, de talán épp ezek az ivászatok voltak a liblingjeim.

Aztán mégis elköltöztem, túl sokat erjedtem a bulinegyedben, hogy minden hajnalban még taxira is költsek. Rezsicsökkentés, bár viszolygok a fénytelen, büdös utcáktól, ahogy napközben a kutyaszart, a kockás banyatankjaikkal a járdát teljes szélességben stoppoló nyugdíjasokat, és a hajléktalanokat kerülgeted, este meg a mattrészeg angol menyasszony- és vőlegényhordák, a feka és arab dílerek között lökdösődve evickélsz, csak hogy megihasd a szokott piádat a szokott helyeden. Igazából lehetetlen itt élni, lakni is csak épphogy.

Ám ma jó, bohém felhőket terelget az ablakom elé a csípős, kora tavaszi szél, kedvem szottyan a régi-régi játékhoz: a közelebbi kétséget kizáróan elefánt, a nagyobbik pedig csillagromboló, amit érthetetlen módon két TIE fighter támad. Hiába, árulók mindenhol vannak. A képek összemosódnak, az elefánt megagyarazza az űrhajó parancsnoki hídját, cseppfolyóssá váló gondolatok imbolyognak a takaróról, amit magamra teríthetnék, hogy ne ébredjek öt perc múltán libabőrre, már késő, beszippant, elnyel, puhán magába fogad, óvón körbeölel az élők másvilága, és csörög a telefon. Emlegetett szamár, hogy ez mennyire infantilis, de Robi az, foszlányosan átszűrődik, hogy várnak, jelentős és sürgős feladat, és engem személy szerint kértek. Legszívesebben elhajtanám a vérbe, de igazából kedvelem, és elhangzottak a varázsszavak, engem, személy, szerint, egy óra múlvára ígérkezem. Így legalább mégsem hazudtam a spinének, és ki tudja, egy ilyen csenevész piros pont is jól jöhet a nagy végelszámoláskor.

Ne keresd a könyvet, itt van.