Életveszélyes alámerülés: William S. Burroughs – Meztelen ebéd
Idén hatvanadik születésnapját ünnepli a világirodalom egyik legmegosztóbb, legtöbb indulatot kiváltó könyve, a beatkorszak talán legikonikusabb regénye, a Meztelen ebéd. Ennek apropóján a Jelenkor Kiadó hozta ki újra a magyar nyelven jó ideje nem elérhető mű deluxe változatát, benne korábban meg nem jelent szövegrészletekkel és jegyzetekkel, hogy még kimerítőbb sétát tehessünk a XX. század egyik legradikálisabb művészének bemindenezett hüllőagyában.
William S. Burroughs 1914-ben született St. Louis-ban, tehetős család sarjaként, már fiatalon cikkeket és esszéket írt, de publikálni csak harmincas éveiben kezdett. A Harvardon angol irodalmat és antropológiát tanult, később Bécsben lett orvostanhallgató, nagy szerepet játszott az akkor még teljesen gyerekcipőben járó, magyar és osztrák LGBT-kultúra kialakulásában. 1942-ben megkísérelt bevonulni, de elutasították jelentkezését, ezután merészkedett alá a kábítószerek világába, ahol aztán élete végéig maradt is. 1943-ban ismerkedett meg Jack Kerouac-kal és Allen Ginsberggel, akikkel hárman közösen hívták életre a beatmozgalmat, és bár Burroughs obszcén és kafkaian paranoid irodalma nem felelt meg a lazán megfogalmazott „beat-esztétikának”, mégis ugyanolyan, ha nem nagyobb jelentőségű előfutára volt a hatvanas években felemelkedő hippi ellenkultúrának, mint az Úton vagy az Üvöltés.
Életműve szinte fuldoklik az önéletrajzi elemekben, posztmodern, öntörvényű írásait szinte nincs is értelme könyvenként kezelni. Dadaista hagyományok útján felszabdalt és összekutyult cetlijei, töredékei (ő „rutinoknak” nevezte őket) akármilyen sorrendben olvashatók, felcserélhetők és kihagyhatóak; a folyó ágai-bogai, akár az Amazonas, mindenhonnan jönnek, mindenfelé tartanak, a folyó mégis egy. Ennek a megfoghatatlan életműnek egyik legkiemelkedőbb szelete a Meztelen ebéd.
Magánéletbeli vargabetűktől menekülés. A heroinista Burroughs lakásán 1950-ben marihuánát talál a rendőrség, a felelősségre vonás elől menekül először Mexikóba. 1951-ben egy szerencsétlen, piától bódult estén véletlenül agyonlövi második feleségét, Joan Vollmert. Később, miután Ginsberg elutasítja szexuális közeledését, 1954-ben hosszú időre a marokkói Tangierben telepedik meg, itt íródik a Meztelen ebéd oroszlánrésze, a misztikus afrikai városon alapszik a regény tudatalatti Atlantisza, az Interzóna.
A könyv először csak Európában jelenhetett meg, aztán a prűd amerikai közvélemény hosszúra nyúlt boszorkányüldözése után végül ott is napvilágot láthatott, bár ehhez Ginsberg és Norman Mailer is kellett, akik az önkifejezés szabadsága érdekében álltak ki Burroughs, túlzás nélkül állíthatom, időtlen műve mellett. A Meztelen ebéd ebben a tekintetben a művészi cenzúra felett tort ülő kiáltvány is.
Hiába nőtt meg ugrásszerűen az emberek ingerküszöbe a Meztelen Ebéd megjelenése óta eltelt hat évtizedben, ez a regény a mai napig semmi perc alatt ki tudja csapni a biztosítékot. Kéjgyilkosság, pedofília, félelmetesen rezignált hullámvasút rácsúszástól lejövésig, homoszexuális orgiák, életveszélyes alámerülés egy LSD6-tól, herointól és majoun-tól (hasis olajából készült, hihetetlenül potens, ehető cannabis-származék) zilált elme süllyedése a feneketlen limbóba, egy bájos csomagban, használhatatlanra égett erekből font masnival összefogva. Fakó hangon elkántált mese a széthullásról, karcos gramofonlemezen.
Órákon át írhatnék a jelentőségéről, de sajnos szűkös a helyem. Pillanatok alatt vált megkerülhetetlen ikonná. Az ún. „cut-up” technikával megágyazott a sampling-nek, és, igen, a technónak, pofátlanul obszcén, sokkoló gondolatfutamai által lett a punk szépapja.
Embert próbáló olvasmány, amit mindenkinek el kéne olvasni, hiába iszonyú fájdalmas. Mert a Meztelen Ebéd mi magunk is vagyunk.
Az a kiszolgáltatott, fagyott pillanat, amikor mindenki élesen látja, mi remeg a villája végén.
Még egy fontos mondat:
„Nézem a koszos nadrágomat, hónapok óta nem cseréltem… A napok úsznak, hosszan nyúló vérfonal fűzi őket a fecskendőhöz… Nincs gondom sem a szexszel, sem a test más durva kéjeivel – narkóra kárhoztatott kísértet vagyok. A spanyol srácok már elneveztek: El Hombre Invisible – a Láthatatlan Ember…”
