Eltáncolt, szomorú gondolat: Jorge Luis Borges – Tangó
Jól fésült mennydörgés címmel tavaly már kihozta a Jelenkor kiadó a vak argentin írófenomén, Jorge Luis Borges legfontosabb, miazmás, misztikus ködbe burkolózó novelláinak és verseinek gyűjteményét, majd az idei Margó fesztiválon debütált a Tangó, ez az író születésének 120. évfordulójára időzített, rövid, de velős, magával ragadó irodalmi kirándulás.
Az 1899-ben, Argentínában született, majd később Svájcban taníttatott Borges hatása a mai napig felmérhetetlen, titokzatos, végtelen és bonyolult labirintusok mélyére csalogató novellái és versei nem csak a latin-amerikai irodalom olyan, később indult, nagy formátumú írózsenijeit ösztönözték minél teljesebb kibontakozásra, mint Marquez, Cortázar vagy Roberto Bolano, azóta is továbbgyűrűző hatása a mai napig tapintható a kortárs sci-fiben, de még Umberto Eco vagy akár Paul Auster műveiben is. De könnyen leszögezhetjük azt is, hogy a XX. század posztmodern irodalmának egésze teljesen máshogy, valószínűleg sokkal fakóbban festett volna nélküle. Borges filozofikus hangvételű, de álomszerű, fraktálok módjára tekergőző, lenyűgöző és szinte felfoghatatlan intellektussal aprólékosan felépített szövegeit olvasva hamar ősi, mágikus titkok egyedüli birtokosának érezhetjük magunkat, nem is realizálva, hogy az öreg, vak mester a hátunk mögött kuncog rajtunk, hogy nem ismerjük fel, mennyire kétségbeejtően keveset fogunk fel a körülöttünk hínárként szédelgő kozmoszból.
A mindig kedélyesnek tűnő, bölcs mester szeme világa élete során folyamatosan romlott, míg 55 éves korára teljesen elvesztette a látását, ennek fényében különösen izgalmas felfedezni, ahogy minél kevesebbet látott, akkor már tollba mondott fabulái úgy lettek egyre színesebbek.
A korábban könyvformában még nem olvasható Tangó kicsit eltér a „szokásos” Borges-írásoktól. A ’60-as évek közepén Borges egy eladássorozatot tartott a szóban forgó tánc történetéről, ez a könyv pedig tulajdonképpen nem más, mint négy, egymást követő előadás jegyzete. Ezeknek felvételei közel másfél évtizeddel az író halála után, 2002-ben kerültek a kötetet többedmagával gondozó Bernardo Atxagához.
Mindig nagy öröm, ha egy előadó úgy tud nekem mesélni valamiről, hogy tátott szájjal figyelek, még akkor is, ha tulajdonképpen semmit nem tudok az adott dologról, márpedig született falábúként elmondhatom, hogy a tangó semmiképpen sem tartozott azok közé a témák közé, amikhez különösebben sokat konyítanék, de itt mindez nem számított. Borges érzékeny, személyes anekdotáktól sem mentes, gördülékeny és szívet gyönyörködtető előadásait olvasva szinte érezzük, ahogy a szerző megfogja a kezünket, és levezeti nekünk, hogy lett az annak idején lenézett, ördögtől valónak tartott tánc egy egész nemzet védjegye, hogyan lett belőle az egész glóbuszt meghódító divat, de mindemellett bemutatja a párás és vérszagú Patagónia szilaj életét, Buenos Aires és a környék komótos fejlődését is.
Egy üres színpadon áll egy bárszék, rajta egy pohár víz. Borges kibotorkál a színpadra, botjának kopogása már a színpad mögüli folyosóról is tompán behallatszik. Kiáll elénk, mosolyog, kortyol egyet, majd botjára támaszkodva kinyitja a száját, mesélni, varázsolni kezd, ez a párját ritkító, vékony könyvecske pedig a szemünk láttára kel életre.
Még egy fontos mondat:
„1910 volt a Halley-üstökös megjelenésének éve. Megjegyzem mellesleg, hogy az üstökös már 1835-ben, Mark Twain születésének évében is megjelent az égen. Mark Twain azt mondta, hogy addig nem fog meghalni, míg ez a fény, ez a csillogó por vissza nem tér az égre. És így is lett: 1910-ben visszatért a Halley-üstökös, és meghalt Mark Twain.”
