Emlékmás – a Nick Cave-film
Majdnem őszinte, majdnem mély, majdnem jó – a 20.000 nap a Földön maga volt a potenciál, az ezredforduló utáni életrajzi filmek bajnoka helyett azonban kissé ideges, karmos fejvakarást kaptunk.
Saját magáról mégsem forgathat az ember filmet – ugrik be szinte automatikusan a 20.000 nap a Földön (20000 Days on Earth) bármely szabadon kiválasztott kockája kapcsán. Repül az idő, Nick Cave 57 éves, 20 ezer földi nap alatt pedig megkérdőjelezhetetlen életművet hozott össze magának és nekünk.
Azonban ki más tudhatná jobban, milyen emlékművet szeretnénk, mint saját magunk? Iain Forsyth és Jane Pollard ezzel a megingathatatlan ténnyel a vállán és feltételezhetőleg magával a főhőssel a háta mögött vágott neki az underground teremtő és pusztító ausztrál éveinek számszerint 97 perces kupacba való összefésülésének. A film Nick Cave egy fiktív napját követi nyomon, plafonig zsúfolva, szakadásig feszítve azt a bizonyos 24 órát.
Egy életrajzi töltettel bíró film készítése során a legbanálisabb, egyben legfontosabb lépés a főhős által akarva akaratlanul sugárzott üzenet megfogalmazása, mely aztán gerincként recsegve-ropogva, de papírforma szerint kitart a végefőcímig.
A 20.000 nap a Földön valódi nagykamaszra sikerült, ráaádásul bár mindenki látta, mégsem tett ellene senki semmit. A szükségszerű forgatókönyvre felépített cselekmény, a hektikus, jobbára csapongó anekdoták az első szexuális élményektől kezdve, Warren Ellis vállveregetésén keresztül egészen a Blixa Bargelddel való zenekari szakítás oda és visszamagyarázásáig egyszerűen nem jelölnek konkrét irányt. Pedig szükség és igény lenne rá feltéve, ha Forsyth és Pollard valóban ki szeretett volna bújni a szép közelikkel és gyönyörű fényeléssel bájoló, ismeretterjesztő dokumentumfilmek medvecsapdájából.
Óhatatlanul felmerül, a film készítői miért ragaszkodtak ilyen szinten a rögvalósághoz, mely láthatóan számukra és a nézők számára is horgony, semmi több. Nick Cave azon kevés karakter közé tartozik, akinek érdemes lett volna a 20000 Days on Earth szereposztásában, ám egészen elborult szkeccsfilmben levonni a hat évtized tanulságát, esetleg forgatni – akár a Push The Sky Away a sydney-i operaházban való megtornáztatása kapcsán – egy koncertfilmet vagy neadjisten leülni azon bizonyos írógép elé és lepötyögve az évtized legbrutálisabb életrajzi kötetét.
A 20000 Days on Earth nem rombol. Nem saját főhősének státuszát, múltját halványítja el – hogyan is tehetné –, de sajnos a tapogatózással esetleg elveszi a kedvet a következő 57 évtől.
A 20.000 nap a Földön premier előtti vetítéseken már látható a mozikban.
Országos bemutató: január 15.
