„Engem megrendített a film, bevallom” – megnéztük a Bob Marley-filmet

Biztos vannak olyan emberek, akik nem szeretik Bob Marley-t, bár én egyet sem ismerek. Bob Marley-t nem szeretni olyan, mintha az ember azt mondaná: „nem szeretem a napot”, „nem szeretem a tengert”, vagy „nem szeretek levegőt venni”. Nekem nem nagyon telik el úgy napom, hogy legalább egy Bob Marley-számot ne hallgatnék meg, mert lételemem a hangja, a zenéje és a mondanivalója, és ez most csak abból a szempontból érdekes, hogy kijelenthessem: vártam ezt a filmet, de az előzetesek alapján félve ültem be a moziba, mert azokból csak pont az nem derült ki, hogy milyen lesz a film. Kétesélyes volt a dolog: vagy egy szokásos, hollywoodi hősgyártó történetet fogunk látni, vagy nem.

Szerencsére már az elején-közepén kiderült, hogy nem egy csöpögős, túldramatizált hollywoodi tucatfilmet fogunk látni, és ez – a rendező és a színészek mellett – nyilván annak is köszönhető, hogy a producerek közt van Bob Marley egykori felesége, jó pár gyermekének édesanyja, lelki támasza, múzsája és zenekarának, a The Wailersnek tagja, Rita Marley, fiuk, a szintén zenész Ziggy Marley és lányuk, az énekes Cedella Marley (valamint Brad Pitt, de ő nem rokon), vagyis volt, aki fogja az alkotók kezét, és ne engedje, hogy egy újabb elhibázott életrajzi film készüljön.

Nyilván nem csak nekem esett volna rosszul, ha nem sikerül Bob Marley hagyatékához méltó filmet alkotni, hanem a fél világnak, hiszen talán kijelenthetjük, hogy Bob Marley volt a 20. század legnagyobb hatású előadója, és mai napig neki van a legnagyobb kultusza világszerte. (Maximum még Jimi Hendrixé ér fel az övéhez, de Jimi némileg más indíttatásból zenélt, ezért most ne is menjünk bele kettejük összehasonlítgatásába.) 2020-ban, amikor Bob Marley 75 éves lett volna, az egész világon megünnepelték a születésnapját, holott akkor már 39 éve halott volt. Őszintén remélem, hogy ez a sok millió ember mind azzal az érzéssel állt fel a film után, amivel én is: egész egyszerűen jólesett a lelkemnek.

A színészek remekül alakították szerepüket. Lashana Lynch úgy hozta Rita Marley-t, hogy simán elhittem, hogy ő egy az egyben ilyen volt Bob Marley feleségeként, társaként és zenésztársaként; a Bob Marley-t alakító Kingsley Ben-Adirról pedig azt találgattuk, hogy vajon hol születhetett, annyira jól hozta a jamaicai angolt, vagyis a patois-t. Azóta megnéztem, Londonban született az úriember, közelebbről Kentish Townban, vagyis szép londoni akcentussal beszéli az angolt. Az persze segíthetett neki abban, hogy a kiejtést ilyen pazarul elsajátítsa, hogy anyai ágról a nagyszülei Trinidad és Tobagóról származtak, de az én anyai nagymamám meg például Erdélyből származott, azt mégse tudok úgy beszélni, ahogy ők. De nem csak a kiejtést sajátította el a lehető legjobban, Bob Marley-t is kiválóan hozta, olyan jól, hogy utólag sem tudnék senkit mondani, aki nála jobban megoldhatta volna a feladatot.

Itt jegyezném meg, hogy bár a magyar szinkronos változatot nem láttam, mindenképp a feliratos verziót válassza az, aki meg szeretné nézni a filmet, hisz rengeteget tesz hozzá az élményhez a szereplők jamaicai kreol nyelvezete/dialektusa. Aki pedig kíváncsi egy friss interjúra Kingsley Ben-Adirral többek között arról, hogy milyen nehéz volt ezt a nyelvet és azon belül Bob Marley beszédét elsajátítani, itt megnézheti:

A színészi alakítások mellett hitelesek voltak a helyszínek, Bob Marley életének politikai és szociális háttere, és a legtöbb életrajzi vonatkozás is. És akkor még ott volt / van a zene. Nyilván mindannyian össze tudnánk állítani egy listát, hogy mit szerettünk volna még látni/hallani a filmben, de ez most nem lényeg, a lényeg az, hogy fantasztikusan volt szerkesztve zeneileg a film, minden dal, megszólalás, próba, színpadi jelenet a helyén volt, és – ez itt a reklám helye – a Cinema City infrastruktúrája és hangberendezése tette ezt az élményt tökéletessé, de tényleg. Filmet, zenés filmet meg pláne, csak így lehet megnézni. Illetve lehet máshogy is, de minek?

Ja, és azt el ne felejtsük: azokban a jelenetekben, amikor stúdióban próbál a Wailers, vagy Bob épp számot ír, maga a főszereplő énekel, de olyan jól, hogy az elején fel sem tűnt, hogy nem Bob Marley hangját halljuk. (A zenés bejátszások és koncertjelenetek alatt Bob Marley eredeti dalait hallhatjuk.)

És akkor most átadnám a szót a Pannonia Allstars Ska Orchestra frontemberének, KRSA-nak, akinek azt az egyszerű kérdést tettem fel, hogy: „hogy tetszett a film?”

„Vegyes várakozásokkal mentem a filmre, mert olvastam már nemzetközi reggae-zenész ismerőseimtől, kollegáimtól mindenféle véleményt róla. Ami nagyon pozitív volt a filmben, az az, hogy iszonyú jó volt ezen a hangrendszeren hallgatni a dalokat (KRSA is a Cinema Cityben látta a filmet – PP), és olyannyira jól szólt, hogy az ember libabőrös lett tőle. Nekem különösen tetszett az a jelenet, amikor a Simmer Down-t énekelték a Studio One-ban. Nyilván a korai Bob Marley, ska éra bemutatása miatt is, illetve ott látszott Coxsone Dodd és Lee ‘Scratch’ Perry fékevesztett karaktere is. Aki olvasta Rita Marley könyvét, annak túl sok újdonság nem derült ki a Bob Marley-val való viszonyáról, vagy a környezetükről, de nyilván egy olyan nézőnek, aki nincs annyira képben az egész történettel és a háttérinfókkal, mint olyasvalaki, aki ebben él évtizedek óta, annak sokkal több újdonsággal szolgál a film. Nagyon tetszett a film esztétikája; a jamaicai jelenetek kifejezetten visszahozták azt az élményt, amit Jamaicán tapasztaltam, amikor ott jártam, vagyis jónak tűnt a megvalósítás ebből a szempontból is. Az is pozitívuma a filmnek, hogy kicsit kibontotta, illetve bemutatta azt a politikai és társadalmi hátteret, ami akkoriban Jamaicán volt, és nem egy rózsaszín ködös, idealizált képet mutatott róla, hanem megmutatta a hely nehézségeit és keménységét is. Azok számára, akik csak felületesen ismerik ezt a kultúrkört, ez illúziókat rombolhat le, és helyre teheti bennük a képet – ami szerintem megint csak pozitívum.

Én bírtam volna, ha hosszabb a film, mert egy-egy résznél úgy éreztem, hogy lehetne az egy külön chapter a filmben, vagy akár egy rész egy sok epizódos sorozatban. Rengeteg érdekesség maradt még, amiket el lehetett volna mondani, nem feltétlenül tudott a film a felszín alá menni bizonyos jelenetekben, és ez hagyott némi hiányérzetet bennem. De összeségében sokkal jobban tetszett a film, mint amit vártam.”

Török Ferenc filmrendezőnek, ismertebb nevén Török Ferinek is ugyanezt a kérdést tettem fel: hogy tetszett a film?

„Nagyon szép volt. Kiváló a srác, aki Bob Marley-t alakítja, és fantasztikus a sztori, mert annyira informatív, hogy sok olyan dolog volt benne, amiről nem is tudtam, pedig azért elég sok mindent tudok a pop- és rockzenéről meg a reggae-ről, de a történet politikai hátterével például nem voltam annyira képben. Ahogy új volt nekem az a vallásos hevület is, ami ezt az egész zenei irányzatot meghatározta. Szóval, hogy nem csak arról volt szó, hogy beszívtak a srácok, és tehetségesen zenélgettek, hanem olyan üzeneteket fogalmaztak meg, mint például azt – ahogy a filmben Bob mondja –, hogy: ’A zene és az üzenet ugyanaz.’ Nem ráaggattak a zenére jól hangzó dumákat, hogy ’Get up, stand up!’, hanem azért van maga a zene, hogy ezeket elmondhassák. És azért tudják ezt ilyen jó zenével elmondani, mert van mit üzenniük. Úgyhogy mindenkinek nagyon ajánlom a filmet, még azoknak is, akik nem reggae fanok, azzal együtt, hogy elég nehéz film. Ez nem egy ilyen vásári szórakoztató portéka; engem megrendített, bevallom. Tényleg jó film.”

Ne keresd a filmet, itt van.