Érvényesebb, mint valaha: Hunter S. Thompson – Félelem és reszketés Las Vegasban

Sokadszor is iszonyú nehéz egy olyan regényről írni, beszélni, ami tényleg annyira szét van olvasva, hogy leírhatsz róla tulajdonképpen bármit, nem tudsz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a te igazságod csak egy a végtelen számú, hasonlóan megkérdőjelezhetetlen igazság között, mert mindenkinek van róla elmélete, van hozzá kulcsa, megfejtése, sztorija miatta, hozzá vagy róla. Az előttem bandukoló generáció olvasta százszor, a Terry Gilliam-féle filmváltozatot látta ezerszer, talán még a Bill Murray főszereplésével készült korai filmadaptációval is megpróbálkozott párszor, épp úgy, mint a saját generációm teszi, épp úgy, mint az utánunk jövők fogják.
Képtelenség puszta regényként értékelni, hiszen minden életszakaszban mást és mást jelent, olyan kiterjedt összkulturális miheztartási ponttá nőtt, mint az 1984, a Trainspotting, vagy a szalon-nonkonformisták kedvenc lányregénye, a Harcosok Klubja.
Sokadszor olvasom ezeket az oldalakat, és mindig megdöbbenve veszem észre, hogy a Félelem és reszketés egyszerűen nem veszít az éléből, olvashatom életem bármely szakaszában. Vizsgálom, hogy józanodó koraharmincasként vajon ugyanazt adja-e nekem ez a könyv, mint az évtizeddel korábbi, kábós kitekintgetések és a végehosszanincs pulthoz támaszkodások idején. El tudok-e vonatkoztatni attól, hogy a generációm nagy része bagatellizálja el és értelmezi kissé félre ezt a regényt? Hogy úgy adják az első spanglid mellé, mint a kőkemény pogit és a zöldrozsdás ötforintost a ballagó tarisznyádba, kötelező házi feladatnak? Képes vagyok-e túltenni magam azon, hogy egy komplett generáció sötétebb fertályának is széthivatkozott alapművévé vált, annak a rétegnek, amely bármiféle mélyebb megértés nélkül nyomatja a vérágas szemű, folyó nyálú fotókat az instára, hogy aztán mellé véshesse, hogy #fearandloathinginkirályutca?

Persze nyilvánvaló baromság ilyesmikkel foglalkoznom, egyszerűen csak hajlamos vagyok arra, hogy lemondjak művekről, amiknek a jelentőségét elmaszatolja a többség, de a Félelem és reszketés ezredszer is képtelen számomra elmaszatolódni, ugyanúgy üt, mint Krisztus előtt nem sokkal a gimiben, tíz éve egy koszos pesti csehó asztala alá bezuhanva, vagy tavaly a kertben napozva, cicafejet gyötörve.
Az író személyén is képtelen vagyok fogást találni, hiszen iszonyatosan tisztelem azért, hogy létrehozott, ráadásul ennyire kiforrva, egy tökéletesen új, a mai napig folyton megújulni képes újságírói nyelvet, pláne, hogy tette mindezt az ő saját, nem kimondottan higgadt életmódjával. Emellett egy arrogáns baromnak is gondolom, és ez az ambivalencia az, ami az enyhe, lakossági skizofrénia határára kerget engem, hogy akkor most hogy is van ez? Én most frankón felnézek egy ilyen kötöznivaló f*szra? Na mindegy.
Szóval, kinyitottam ezredszer is, és néhány oldal után ismét tudtam, hogy működni fog, berántott egy szempillantás alatt, végigröhögtem, végigborzongtam az egészet, ahogy mindig, úgyhogy a magas kultfaktor nem vesztett opálos fényéből, sőt, ebben a hülye világban „érvényesebb”, mint valaha. Mert mostanra már tényleg nehéz eldönteni azt, hogy tudatmódosító szereket vajon azért KELL szedni, hogy képesek legyünk elviselni ezt a szúrós, maró szagú valóságot, vagy hogy ez a kényelmetlen, hónalj alatt kicsit bevágó valóság maga a narkó, vagy már a kábítószerek elviseléséhez van szükségünk a valóságra? Hiába, az emberi lét egy olyan állapot, ahol mindig szükség van némi érzéstelenítésre. Így vagy úgy.

Hiteles lenyomata annak a kornak, amiben született és amiről szólni kíván. A hippikorszak kipukkanó lufija után következő, céltalan és esztelen kábítószerezésről, természetesen a „szabadság” jegyében. Törött szemüvegen keresztül láttatott valóságunk visszásságairól, a mindenkori erőszak hiábavalóságáról, az Amerikai Álom hazug gondolatáról. A mélyen tisztelt Emberiség egymás utáni ballépéseiről.
Végül a hullám csak megtört a végére, az álmot se találtuk meg, de az biztos, hogy mindezt a társadalmi, szubkulturális vagy csak simán egyéni kudarcot ennyire szórakoztatóan és ilyen karcosan és húsbavágóan még sosem írta meg senki.
Ralph Steadman apokaliptikus grafikáinak ezúttal nem jutott hely a kiadásban, ami kicsit fájó pont ugyan, de a borító cserébe gyönyörű, úgyhogy ha esetleg nem olvastad volna, mint ügyvéded, azt tanácsolom, hogy azonnal vesd rá magad, és nem mellesleg mondd meg, hogy hol van az a kurva meszkalin.

Még egy fontos mondat:

„A pszichedlikus szereknek nincs különösebb jelentősége egy olyan városban, ahol a nap vagy éj bármely szakában besétálsz egy kaszinóba, és ott épp egy gorillát feszítenek keresztre – villogó neonkeresztre, amely hirtelen ringlispíll változik, és a dúvadat szédült körökben pörgeti a tömegesen fogadó szerencsejátékosok feje fölött.”

Hunter S. Thompson – Félelem és reszketés Las Vegasban

Helikon Zsebkönyvek

Fordította: Pritz Péter

Ne keresd, itt van: Félelem és reszketés Las Vegasban