geekz.444.hu: Wonder Woman ellopja Batman és Superman filmjét
Wonder Woman fogja a kardját meg a pajzsát, arcán felvillan egy tüzes „ideje segget rúgni”-mosoly, és üvöltve, fejjel előre beleugrik az előtte tomboló pokoli csata hevébe, és vad amazonként osztja az áldást, és pusztul és porlad körülötte a világ, és élvezi minden egyes pillanatát. Ja, és benne van még a jelenetben Batman meg Superman is.
Az internet nem volt kegyes Gal Gadot-hoz. Castingolásának híre legalábbis kételyeket, rosszabb esetben teljes hitetlenkedést és gúnyolódást váltott ki a rajongókból – hogy fog ez a vékonyka, kisujjnyi nő hitelesen alakítani egy kőkemény, harcos amazont? Most már tudjuk: simán. Zack Snyder legújabb megalomán CGI-orkánjának csak azokat a jeleneteit lehet fenntartások nélkül élvezni, amelyekben ő is benne van. Olyan erő, tartás, karizma és határozottság árad belőle, hogy pár perces mellékszerepével zsebre vágja az egész filmet – a fináléban pedig mintha senki más ott se lenne rajta kívül. Még Hans Zimmer és Junkie XL többségében középszerű zenéje is csak akkor kel igazán életre, amikor Wonder Woman színre lép.
![](https://openairradio.hu/wp-content/uploads/2016/03/6q8sjsukbuuzcu6ys.jpeg)
Szerepeltetése azonban ironikus módon pont része a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalát leginkább sújtó problémának is – nem a karakterrel vagy a színészi alakítással van baj, hanem azzal, hogy a jelenléte puszta fan service, illetve folytatásfelvezetés: David S. Goyer és Chris Terrio forgatókönyvének szinte kizárólag az a dolga, hogy megágyazzon a Justice League-filmeknek, és közben nem meglepő módon elveszik a lényeg, amiről ennek az egésznek (elvileg) szólnia kellene.
Batman és Superman kapcsolata a legbutább képregényes hagyományok szerint alakul, mindenféle logika és érzelem elvetésével, vagyis nincs súlya, jelentősége, drámája – nem izgalmas, eposzi gladiátormeccs, mint aminek Lex Luthor, a szálakat háttérből mozgató főgonosz megpróbálja eladni, hanem bombasztikus, felesleges időhúzás, amely nagyjából három szó kiejtésével elkerülhető lenne. Hasonlóan kidolgozatlanok a Superman társadalomban és igazságszolgáltatásban betöltött szerepével kapcsolatos, egyébként kifejezetten érdekes és izgalmas kérdésfelvetések is, a közepestől a kínosan rosszig terjedő dialógusoktól (néha az Álomháború szerencsesüti-szövegei sejlenek fel) nem is beszélve – persze hiába is várnánk, hogy az intelligencia ritka felvillanásai többek legyenek egy újabb cool akciójelenet olcsó ürügyénél.
Apropó, cool akciójelenetek: a főattrakció, a két titán tessék-lássék módon felvezetett összecsapása ötlettelen, zavaros és töksötétben bonyolódik – akkor már inkább érdemelnek szót (a fent említett Wonder Woman-harc mellett) a Batmanhez köthető csörték. Például az Acélember fináléja alatt játszódó nyitány egészen fantasztikus, ahogy Bruce Wayne jelentéktelen, tehetetlen porszemként figyeli Metropolis lángoló, törmelék lepte utcáiról a feje fölött háborúzó isteneket (más kérdés, hogy mint oly sok mást ebben a filmben, a józan ész ezt a jelenetet is kizsigereli).
Batman ábrázolása felemás: Affleck hitelesen hozza, a jelmeze az eddigi legjobb, amit valaha tévében/moziban láttunk (ezt Kevin Smith már két és fél éve megmondta – minthogy annak idején megmutatták neki –, és igaza is lett), akciói kemények, brutálisak – de mivel egy Zack Snyder-filmről van szó, természetesen nem ússzuk meg végletek nélkül, és a sötét lovag géppuskákkal, rakétákkal, gránátokkal öli halomra a mezei rosszfiúkat (a magát képregény-rajongónak valló Snyder eddig két hagyományos szuperhős-filmet csinált, még legalább kettőt fog, és még mindig fingja sincs egy szuperhős mibenlétéről). Egyébként meg habzik a szája az idegengyűlölettől, és nyomozás, utánajárás nélkül, ostoba csőlátással veti rá magát az Acélemberre. Ez a Batman nem egy stratéga, hanem csak egy primitív verőember.
Superman pedig egyenesen borzalmas: Henry Cavill a jobb, illetve kevésbé gyatra pillanataiban szomorúan néz, a rosszabbakban pedig paródiába illően, nevetséges fintorgásokkal érzékelteti az ötéves gyerekek érzelmi intelligenciaszintjén vegetáló karakter dühét. Ilyenkor mintha nem is egy szuperhőst játszana, hanem egy szupergonoszt, és azt is nevetségesen eltúlozva – szóval pont úgy, ahogy Jesse Eisenberg csinálja Luthorral. Mit nem adnék érte, ha egyszer valaki végre fenyegető jelenségként, és nem vigyori ripacsként ábrázolná az Acélember kopasz nemezisét (úgy látszik, a Gene Hackman-féle verzió örökre rányomta a bélyegét). A színészmérleg végül Lawrence Fishbourne (Perry), Amy Adams (Lois) és Jeremy Irons alakításának köszönhetően billen picit a pozitív oldalra.
Nagyon vicces ellenben, ahogy Zack Snyder túlkompenzál az Acélembert ért kritikák hatására. Úgy csinál, mintha Superman földi apja az előző részben arra tanította volna a hőst, hogy segítsen az embereken, nem pedig arra, hogy bujkáljon a világ elől, és inkább hagyjon megdögleni egy busznyi gyereket (!), mintsem hogy felfedje magát, és valahányszor egy gigászi robbanásban összeomlik egy városnegyed, valami mellékszereplő villámgyorsan megjegyzi, hogy „hál istennek az a környék lakatlan” (!!!).
Snyder és társai láthatóan izzadnak az erőlködéstől, hogy minél előbb felépítsék a DC filmuniverzumát, és ezt nyilván nem csinálhatják olyan megfontoltan és fokozatosan, mint anno a Marvel, mert máris sokéves lemaradásban vannak, és ki tudja, meddig tart még a nagy szuperhőstrend. Csúcssebességgel kell ütniük a vasat, így viszont a cselekmény cameók és előreutalások laza láncolata mentén szerveződik (ezekhez jönnek a kötelező, hol jobban, hol rosszabbul elsütött vizuális, verbális és sztoriidézetek a The Dark Knight Returnsből), és ezzel végül saját jelentőségét, komolyan vehetőségét ássa alá.
Egyvalamiben viszont a DC végre utolérte/megelőzte a Marvelt: adott a világnak egy nagyszerű szuperhősnőt, aki elsőként kap majd saját filmet (Wonder Woman, jövő nyáron) – és ez remek hír, mert Az igazság hajnalának tényleg Gal Gadot az egyetlen fényesen ragyogó csillaga.