A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Gépnarancs: Zappa 75

2015. december 22., 20:43

Frank Zappa, a bohóc, aki nem viccelt.

“A zene a legjobb” – zárta évtizedeken át minden interjúját az a görög-sziciliai-zsidó ősökre visszatekintő amerikai muzsikus, akinek vérlázító szövegei, keserű poénhegyei az Egyesült Államok újkori történetének legpontosabb lenyomatai voltak. Hetvenöt éves lenne ma Frank Zappa.

A nagyorrú, sovány, ravasz szemű, harcsabajszot viselő, baltimore-i születésű gitáros eredetileg vegyészetet tanult, a hangszerek közül is inkább az ütősök érdekelték, és kortársaival ellentétben nem a rock and roll, hanem a dzsessz, még inkább a kortárs kamarazene érdekelte. Közismert legenda róla, hogy a 15. születésnapjára kapott pénzt arra költötte, hogy felvegye a kapcsolatot Edgar Varesével, a műfaj nagymesterével. Gitározni csak 18 évesen kezdett el, és több éves zajgazdag pengetés után 1964 májusában, anyák napján alakította meg Los Angelesben a “nyugati part legborzalmasabb bandáját”, a Mothers Of Inventions-t. Ez a társulat nemcsak külső megjelenésében volt szörnyű, hanem zenéjük is alaposan próbára tette a hallgatók idegeit: rock, free-jazz, kuplé, amerikai táncdal vegyült tűzoltó-zenekari hangzással és minősíthetetlen macskazenével.

1966-ban jelentették meg első lemezüket, a Freak Outot, amelyet a kritika egy része elátkozott, és a betiltását követelte, másik része viszont úgy értékelte, mint egy önmagával meghasonlott Amerika pontos kórkép-kollázsát. Az élő koncertek közönsége hasonlóan megoszlott: volt, aki kikérte magának a sok “disznólkodást”, mások meg kifejezetten élvezték az olyan morbid happeningeket, mint amikor Zappa arra szólította fel a jelen lévő tengerészgyalogosokat, hogy szedjenek szét egy manökenbábut, mintha Vietnamban lennének…

Az 1968-as Uncle Meat kettős album eredetileg filmzenének készült, de a producerek megijedtek a Motherstől, az albumon viszont végérvényesen kiderült, hogy ezek a csúnya fiúk nagyon tudnak zenélni, és “hamis hangjaik” tele vannak ötlettel, humorral. FZ előtt semmi nem volt szent: jó kedvvel köszörülte a nyelvét az amerikai intézményeken, a tévék előtt vacsorázó kispolgárokon, a kockafejű militaristákon, a show-business bájgúnárjain, és az őket kísérő pillangókon, de leszedte a keresztvizet a divathippikről és a szalmaláng-lelkesedésű békeharcosokról is.

Fordulópont volt Zappa pályáján az 1969-ben készült Hot Rats album, amelyet elsőszülött fiának, Dweezilnek ajánlott és teljesen a jazz-rock jegyében készült. Mind a hat darabja remekmű, a legnépszerűbb közül a Willy The Pimp című nagy gitárszóló lett, amelyet barátja, Captain Beefheart énekelt, és a Peaches En Regalia, amelyet évtizedekkel később is műsorán tartott. Innentől kezdve párhuzamosan készítette kabaré-rock-operáit (a hollywoodi klisékbe oltott „zenekari napló”, a 200 Motels, amelyből szintén „nézhetetlen” film lett, The Grand Wazoo, Sheik Yerbouti, Joe’s Garage), és “komolyabb” lemezeit (Wakajawaka, Orchestral Favourites, Sleep Dirt), amelyeket azért mindig megspékelt néhány gyalázatos zenei fintorral. (Kiadott egy nagylemezt összegyűjtött hallgatásairól is, amelyet a rajongók vettek, mint a cukrot, jóllehet címéhez “hifi” hűen egyetlen hang sem volt rajta.) Akadtak kifejezetten „slágergyanús” lemezei (persze a slágert is „zappásan”) kell érteni, mint a Chunga’s Revenge (1970), a Transsylvania Boogie-val, az Apostrophe (1974) a címadó darabbal, amelyen Jack Bruce-szal játszik, a Zoot Allures (1976), a már-már kibírhatatlan női sikolyokkal illusztrált The Torture Never Stops-szal.

Ugyanakkor 3-4 órás koncertjein nagyszerű, szinte korlátlan zenei paletta bemutatásával lepte meg a közönséget. E sorok írója 1982. májusában részesülhetett ebben az örömben a párizsi Hyppodrome de Pantin sátorteteje alatt. Élő előadásainak hangulatát talán a Roxy and Elsewhere (1972) a Zappa in New York (1977), és a The Best Band You Ever Heard In Your Life (1991) adja vissza a legjobban. Ez utóbbi, amelyet utolsó, 1988-as turnéján vettek fel, arról vált nevezetessé, hogy saját darabjai közé beiktatott néhány világslágert (Ring of Fire, I Left My Heart In San Francisco), „reggae-sítette” a Led Zeppelin Stairway To Heavenjét, valamint Ravel Bolerójának zseniális átiratát. Közben még arra is maradt energiája, hogy „gitáriskola” lemezt készítsen Shut Up ’n’ Play Your Guitar (1981) címmel. A tripla albumhoz egy tanítványt kért fel, aki önként ajánlkozott a partitúrák megírásához. A nebulót Steve Vainek hívták.

Mivel társulatát gyakran átalakította, az új tagokat emberfeletti munkára kényszerítette: indulásnak 110 darabot kellett megtanulniuk. A nagy bohóc a zenében nem ismert tréfát: ha valaki megbízhatatlan volt, ivott, vagy kábítószerezett, a legnagyobb tehetségnek is gondolkodás nélkül kitette a szűrét. Érdekes azonban, hogy bár rengeteg nagyszerű muzsikussal dolgozott együtt – csak néhány név: Ian Underwood, Don Preston, Jimmy Carl Black, Aynsley Dunbar, George Duke, Terry Bozzio, Chester Thompson, Eddie Jobson – a legtöbben legjobb formájukat éppen mellette érték el, a Zappa Bandből való távozásuk után ritkán tudtak élvonalban maradni. Ami pedig a humort illeti, Frank többször kijelentette, hogy ő soha nem akar „vicces” lenni, egyszerűen ez jön ki belőle…

A 80-as években Zappa egyre politikusabbá vált: a reaganizmus álszentségét és a yuppizmust pellengérezte ki a You Are What You Is-ben, a Mothers Of Preventionben az “erkölcsromboló” rockzenészek elleni hadjáratot festette le vérfagyasztón, míg utolsó stúdióalbuma, a Broadway The Hard Way az 1988-os elnökválasztási kampánynak és hátterének (tv-evangelisták, híradó-sztárok) groteszk lenyomata. Szövegeinek megértéséhez nem csupán az angol nyelv, hanem az amerikai közélet, sőt időnként még a néger szleng ismerete is elengedhetetlen volt, mint például a Thingfish (1983) című őrülethez. Ha kortársai közül Lou Reed volt New York krónikása, akkor Zappa volt Amerika görbe tükre. Közben kiadta kamaraműveit is, Nagano Ken, illetve Pierre Boulez vezényletével. Munkájának nem kis elismerése volt, hogy a The Perfect Stranger (1984) című lemezét Boulez világhírű Ensemble Intercontemporain-je játszotta. Koncertjein különben ő maga is szívesen váltotta fel időnként gitárját karmesteri pálcára.

Zappa sosem volt kibékülve a sajtóval, annak felszínességével. „Mi a rock-újságírás? Írni nem tudók kérdeznek beszélni nem tudókat olvasni nem tudók számára” – idézik tőle számtalanszor. 1981-ben a Time magazin felkérte egy kisebb esszére, amelyet aztán elutasítottak arra hivatkozva, hogy „hülyeségeket hordott össze”. FZ kitolt velük, mert a szöveget rátette a You Are What You Is borítójára. Címe: „Say Cheese…” Lehet, hogy nem is a „hülyeség” miatt dobták vissza? Az sem véletlen, hogy szinte minden róla szóló könyv, életrajz kudarc volt, ezért is írta meg az Igazi Frank Zappa könyvet (The Real Frank Zappa Book), amely természetesen nem szokványos „memoár…”

Frank Zappa a 80-as évek végén súlyos beteg lett: prosztatarák támadta meg. Visszavonult a színpadtól, utolsó éveiben összegyűjtötte a világban kallódó élő kalózfelvételeit, majd némi stúdiómunka után kiadta őket egy tízlemezes sorozatban You Can’t Do It On Stage Anymore címmel. A lázas gyűjtőmunkának azóta számos más eredménye is felszínre bukkant, köztük az 1978-as kiadatlan opera, a Läther, vagy olyan koncertalbumok, mint az Anyway The Wind Blows vagy a Make A Jazz Noise Here. Azt tervezte, hogy dokumentum-sorozatot készít a kelet-európai rendszerváltásokról, 1991-ben Budapesten és Prágában is járt, nálunk a Tabánban lépett fel, de sajnos egészségének romlása megakadályozta ebben. Utolsó munkája 1993 őszén a Yellow Shark (Sárga cápa) című kamaralemez volt, amelyet a Frankfurti Szimfónikusokkal vett fel. Ennek megjelenése után egy héttel hunyt el, 53 éves korában. Több mint száz hivatalos lemez maradt utána. Négy gyermeke közül lánya Moon, illetve két fia, Dweezil és Ahmet megpróbált nyomdokaiba lépni, de az apa öröksége túlságosan súlyosnak, követhetetlennek bizonyult. Dweezil azóta számos koncertet adott, köztük Budapesten is, Zappa plays Zappa címmel, tisztességgel ápolva azt a zenei kincset, amely ugyan apja szavaival szólva „kommerciálisan nem potenciális” de megkerülhetetlen azok számára, akik magukénak érzik a 20. század modern zenekultúráját.

Kottamagyar – új magyar zenei műsor az Open Air Rádión
okt. 22., 17:00
Ozzy újra Budapesten!
okt. 22., 14:36