Heti 1: legyen blues

Váratlanul egy új-blues előadót választottam, mert úgy ébredtem, hogy sokat gondolkoztam álmomban azon, miért nem hallani Magyarországon olyan jazz előadókat, akiket Londonban hallottam. 17-20 éves kisfiúk voltak, semmivel sem játszhattak rosszabbul vagy jobban, mint itthoni társaik, mégis ők egyértelműen erősebbek voltak. Mindig úgy érnek véget ezek a fejtegetéseim, hogy rájövök: ott nem számít, hol végeztél. Nem érdekli a legtöbb embert, hogy ki, milyen iskolában tanulta a jazzt vagy a bluest. Hogy is érdekelné az embereket, mikor képzetlen Claptonok, Hendrixek koptatták London betonját, akiknek 99%-a idős korára sem tanulta meg az összhanzattant vagy akár csak kottát olvasni.

Magyarországon az intézményesülés sok mindennek az elrontója volt a történelem során, és úgy tűnik, lesz is. A Kőbányai Zeneiskola megmutatja a fiataloknak, hogy „kell” pl. a bluest játszani. Erre azt mondanám, agyrém. Ha megkérdeznének, de hozzátenném sietve, hogy azért jó az, hogy van egy ilyen iskola, mert aki zenetanár akar lenni a könnyű műfajban, az így megszerezheti a szükséges papírokat.

De könyörgöm, gyerekek! Ha csak zenélni szeretnétek, jó dalokat írni, akkor nincs szükségetek senkire, csak a saját agyatokra. Azt kövessétek, és a bennetek rejlő képességeket használjátok. Senki nem fogja tudni helyettetek kinyitni a szíveteket, senki nem lesz őszinte lenni helyettetek, stb.

LaMontagne 2016-ban blues-t játszik. Azt a műfajt, amit Magyarországon a legrosszabb „elit” helyeken tolnak „igényes zeneként” hétköznapokon este 10-ig, mert másnap a közönség reggel megy dolgozni, úgysem maradnak tovább, a fiatalok meg kiröhögik a 30-40-eseket, akik ezt élvezik, mert ez a zene modoros és öreges. Az lenne a kérésem, hogy mondjátok meg: ez a blues, ugyanaz a blues…?!