Heti 1: szorgalmi feladat Kanadából

Kezdjük ott, hogy ez az album hivatalosan még meg sem jelent, mégis elérhető. Aztán folytassuk azzal, hogy ez a kanadai zenekar már két lemezével megnyerte a helyi Fonogram díj-at az év legjobb albumáért. Megérdemelték. Aztán most kiderült, hogy pályafutásuk 13. évében még mindig maradt bennük spiritusz, képesek megújulni. Ezt már kevesen tudják utánuk csinálni.

Ennek a dalnak a legnagyobb erénye az, hogy nem úgy retro, ahogy manapság ez Magyarországon divat (értsd: konkrétan megpróbálni újraalkotni a ’60-as-’70-es hangzást), hanem úgy, mint 1989-ben a Tears For Fears tette a Seeds Of Love-val. A 2000-es években talán a Tame Impala első lemeze volt az, amire felkaptuk a fejünket, hogy „ez tényleg tök olyan…”, de annak már bizony 6 éve.

Nekünk is tovább kéne lépnünk, ahogy a Besnard Lakes. A koncepció egyszerű: a zene nagyjából követi a 6 éves retró trendet, de az ördög a részletekben van: a hangzás már csak utal arra, hogy „halljátok?! ’66 Beatles!” Tehát nincs alávetve az egész zene ennek a hangzásnak (a Tame Impala, a Temples, stb. is továbbléptek már), csak díszítésnek szerepelnek bizonyos hangszinek, hangszerek és a harmóniamenetek sem késői beat hangulatúak.

Ez a dal ilyen: keveredik benne a retró és a „state of the art”, pont mint az említett Tears For Fears lemezen, ahogy a szövegrész még hozza a Tomorrow Never Knows-szerű orgonapontot (távoli rokonság), de a refrén már dallamosabb new-wave-es, vagy mainak mondható.

Tökéletes keverék, ahol nem az összetevőket érzezzük, hanem az ízt.