Heti egy – Smallpools
Ha csak egy dalt hallgatsz meg a héten, ez legyen az. Miért pont ez? Mert Ligeti Gyuri azt mondja: érdemes. Meg még azt is mondja, hogy amerikaiak és ez valami alternatív pop. Amikor utoljára rájuk nézett, már 80.000 fölött volt a face-like szám, tehát ismertek is, úgyhogy sznobriadó lefújva, de legalább is elnapolva. Ezentúl minden hétfőn lesz Szorgalmi feladat, csak neked.
Zenekar: Smallpools
Dal: American Love
Megjelenés: 2015. március 25. A Lovetap! album 1. száma
Akit érdekel a Smallpools, megtalál minden információt épp úgy, ahogy nekem sikerült egy évvel ezelőtt, szóval ezzel nem fárasztok senkit. Az viszont érdekes lehet, hogy miért oly különleges ez a dal.
A stílusát tekintve a Killers-hez áll a legközelebb, de poposabb, ezt mindenki hallja, valamint azt is, hogy ez valahogy „frissebb” – ahogy mondani szokták. A pop pedig erről szól: időszerűnek lenni a szokásos, a sokszor elcsépelt tartalommal. Nézzük, mitől időszerű az American Love.
A srácok azt mondják, a legérdekesebb akkordmenetre a lehető legérdekesebb dallamot találták ki. Rendben van. Ehhez segítségül hívták napjaink legforróbb producer -trióját – a Captain Cuts-t -, akik sok más friss előadó lemezét polírozzák fogyaszthatóvá, például a nálunk is jól ismert Marina And The Diamonds-t. A Smallpools a lemez minden dalában szerepel szerzőkként is, tehát a „nevetségesen gyors siker” (a gitáros, Mike Kamerman nyilatkozata) nem véletlen. A tagok erről a vonalról természetesen hallgatnak, inkább azt a részt emelik ki, hogy kik hatottak rájuk: Bruce Springsteen, Billy Joel, Paul Simon. Viszont elég nehéz lenne az említett előadók bármelyikét hasonlítani a Smallpools popzenéjéhez, mivel itt szó sincsen letisztultságról, talán az eklektikus pop-rock a legjobb kifejezés.
A dal – tehát a lemez is – egy intro szerű szinti dallammal indul, amit egy korai Police poszt-punk basszustéma tör meg, az „Oi” rikkantások helyett „Hey” kiáltások vannak. Erre a ritmusra épül a szövegrész, majd egy diszkós-new-wave-es átvezető résszel megérkezünk a dal legfontosabb és legkülönlegesebb részéhez: a refrénhez, ahonnan nem is kell tovabb elemezni a dalt. Tudom, hogy mindenki a szövegre kíváncsi, ami vicces is („She calls me of her american love”), de önmagában csak egy jól elkapott frázis miatt soha nem irnék egy ajánlót, ám Itt zeneileg olyasmi történik, amire senki nem számít. A 80-as évekre jellemző angolszász stílusokból megérkezünk az amerikai nu-metal-ba, de nem hangszerelésileg, csak ritmikailag, a zúzda gitárok és cintányér-harsogás nélkül. Ilyet még nem hallottunk sehol, és talán ettől is működik. Ugyanúgy rázzuk a fejünket, mint anno egy Limp Bizkit-re, csak itt tudjuk, hogy ez is csak egy szín a többi közül és várjuk, hogy hogy jönnek ki belőle. Ezt azonban már mindenki derítse ki maga.
A dalt ma este 6 órakor meghallgathatod az Open Air Rádió Anarchy in the Hu műsorában.
